45.
Mona szemszöge
- Azt hiszem ez valaminek a kezdete -
- Azt hiszem ez valaminek a kezdete -
-
Gyerünk, már nincs messze. – Biztatom a mellettem botorkáló srácot, valamint
egyben azt hiszem magamat is. Ki kell bírnunk. Abban reménykedem, ha
visszaérünk a fák közé, az a pár nyomorult, aki utánunk szegült elveszít minket
szem elől. Tudom, béna terv, de mivel minden fegyverünket ott hagytuk a
táborban, egyelőre ez tűnik a legbiztonságosabbnak, hisz azért puszta kézzel
nem lennék képes őket legyőzni, Niall-nek pedig jelenleg kisebb gondja is
nagyobb ennél, nem kellene még ezzel is foglalkoznia.
Hamarosan
a fák hűst adó árnyéka alatt találjuk magunkat, ahol egy pillanatot sem
vesztegetünk, megyünk egyre csak beljebb.
Hátrapillantok.
A rothadók nemhogy eltűntek volna, de már körülbelül felére csökkentették a
köztünk lévő távolságot. Ekkor jön el az a pillanat, hogy érzem, tennem kell
valamit. Nem menekülhetünk a végtelenségig. Főleg, hogy láthatólag ez teljesen
felesleges, hisz lassan utolérnek minket.
- Itt
álljunk meg egy picit. – Támasztom neki a sérült srácot egy meglehetősen vaskos
fatörzsnek. Arcáról tisztán leolvasható, hogy szenved, még ez az apró mozdulat
is fájdalmat okoz neki. Ez pedig ismét beindítja bennem a bűntudatot, amit
miatta érzek. Azonban most nincs időm ezzel foglalkozni, pontosabban nem szeretnék. Szememmel azonnal
elkezdek kutatni valami rögtönzött fegyver után. Nem tudom, hogy szerencsének
nevezhető-e, hogy megpillantok a földön egy méretes üvegszilánk darabot, de azt
rögvest kezembe is veszem, valamint gyorsan letörök egy ágat is, hogy bebiztosítsam magam. Így
felszerelkezve gyilkos fegyvereimmel, várom az élőhalottak érkezését.
Nem
tétlenkednek sokat, hamarosan fel is bukkannak. Vagy öten jönnek egyszerre
felénk. Minden figyelmem nekik szentelem, most nem szabad hibáznom. Idegeim
pattanásig feszülnek, ahogy egyre csak jönnek közelebb az undorító lények. Mihelyst
eljön a megfelelő pillanat, a kezemben tartott üvegdarabot az első
járkáló hulla fejébe döföm. Amint az holtan esik össze előttem, máris
megjelenik a következő. Megismétlem a mozdulatot, ismét egyel kevesebb. Végzek
még kettővel, amikor egy körülbelül velem egykorú lányt pillantok meg magam
előtt. Nem tűnik olyannak, mint a többi, szinte semmilyen szennyeződés nem
csúfítja, arcára nem tapad vér és nem hörög. Csak néz rám és egyre csak
közeledik. Minduntalan az a gondolat furakszik elmémbe, hogy ő nem rég
változott át, és ez mintha megnehezítené a helyzetet, hisz… Ilyen sokáig
kibírta ebben a világban. Vajon mi történhetett vele? Szinte lebénít a
gondolat, hogy ez a lány akár még én is lehetek… A harapdáló már csak egy
méterre van tőlem.
- Mona.
– Szólal meg Niall. Ráemelem pillantásomat. Arcára ezúttal nem a fájdalom,
hanem a rettenet van kiülve. Hirtelen felém lendül, kikapja kezemből a
szilánkot és rávetődik a lányra. Ennek a váratlan momentumnak köszönhetően mind
a hárman a földön találjuk magunkat. A lány van legalul, felette Niall én pedig
mellettük. Nagyokat pislogva nézem küzdelmüket. Az idegen teljesen kikel
magából, mindent beleadva próbál szabadulni a fiú szorításából, fogait
csattogtatja, miközben fejét össze-vissza dobálja. Ekkor döbbenek rá, hogy ő
sem más, mint a többi. Beteg. Vajon mi tud rávenni egy egykor teljesen normális
embert az ilyen szintű megőrülésre? Csak szájtátva nézem a lányt, amikor mintha
megérezné, hogy őt bámulom, rám kapja tekintetét. Sötét, szinte fekete
szemeiben ott látom lapulni valódi önmagának egy szikráját. Mintha
segítségkérően pillantana rám, mintha… Könyörögne.
Az
egyik pillanatban még összezavarodva nézek a bánatos szempárba, a következőben
pedig már a lány vére teríti be az arcomat. Amint megérzem magamon a sűrű
folyadékot, szemeim azonnal összezárom és próbálom kizárni elmémből a lány
iránt érzett sajnálatot, de gyomrom felfordulása nem hagy szabadulni az
emlékképtől. Szemeimbe könnyek gyülemlenek. Nem merem őket kinyitni. Szüntelen
azt mantrázom magamban, hogy ő már nem volt ember, de utóbbi időben meggyengült
idegállapotomon azt hiszem, ez sem segít. Gyenge vagyok. Szétestem.
-
Minden oké? – Érzem meg hamar Niall kezeit vállaimon, amik rögvest segítenek is
talpra állnom. Arcomon megérzem a puha textildarab érintését, ahogy elkezdi
letörölgetni rólam a vörös folyadékot.
- Igen,
persze. – Bólogatok, miközben lassan kinyitom a szemem. Egyből a fiú riadt
pillantása fogad. – Köszönöm. – Ezúttal nem esik nehezemre kiejteni a
szót.
Erre ő
talán mintha kicsit megilletődne, elintézi egy vállrándítással.
- Most
már tényleg menjünk vissza a táborba. Talán már Hope-ék is visszaértek. –
Teljesen egyértelmű, hogy ezt most csak figyelemelterelésként veti be, de
nagyrészt sikerrel is jár. Kellőképp eltereli gondolataimat az imént
történtekről. Rögtön elkezdek reménykedni, és alig várom már, hogy újra
láthassam hugicám.
- Jó
lenne. – Mosolygom rá, miközben újból átkarolom. Viszonozza mosolyom, azonban
arca fájdalmasan megrándul, amint kezéhez érek. Rögtön szemügyre veszem, hogy
mi okozza fájdalmát.
-
Semmiség. – Próbálja összezárni markát, ám én gyorsabban kapcsolok és
megállítom ujjait. Tenyerén egy hatalmas és mély vágás éktelenkedik, amelyből még
mindig szivárog a vér. El se kell rajta gondolkodnom, tudom, hogy ezt a
sérülését is nekem köszönheti. A bűntudat ismét elkezd mardosni, lehajtott
fejjel, néma csendben teszek pár lépést mellette. Épp azon agyalok, hogyan is
kezdhetnék bele bocsánatkérő monológomba, amikor egyszer csak, minden előzetes
nélkül a levegőben találom magunkat. A talaj szélsebesen távolodik tőlünk,
fogalmam sincs pontosan mi is történik, csak annyit észlelek, hogy Niall-el
száguldunk az ég felé.
Pár
másodperccel később érkezik csak a felismerés. Egy fán lógok egy hálóban,
szorosan összepréselődve a fiúval.
Tudom,
hogy rögtön azon kellene agyalnom, hogy mégis mi a fene történt, esetleg azon,
hogyan fogunk innen kiszabadulni, azonban helyette a kialakult intim helyzet
tereli el a figyelmem. Testem teljes egészében Niall-éhez simul, arcunk alig választja
el pár centi. Meglepetten bámulok tengerkék szemeibe, amelyekben mint
sajátjaimban, az értetlenséget és a vonzalmat is felfedezem. Érzem a testéből
áradó hőt, szapora légzését, szívének vad lüktetését, mindegy egyes apró
mozzanatát.
Hangosan
zihálok és mintha megrögzötten csak őt tudnám bámulni. Mi a franc?
Ő sem
kezdeményez semmit, továbbra is csak áll és engem néz. Nem tudom, mi üt belém,
amikor váratlanul és talán némiképpen hisztérikusan elkezdek nevetni. Nyilván azért, hogy eltereljem a figyelmét a kialakult kissé kínos szituációról, meg persze ha jobban belegondolok, azért ez vicces is valamilyen szinten. Látom a
srácon, hogy ezen egy kicsit elképed, de hamarosan ő is csatlakozik hozzám. Egy
fáról lógva, a levegőben himbálózva, egymáshoz simulva önfeledten kacagunk.
Nem, kissé sem abszurd a helyzet.
Egy idő
után azonban elhal a nevetésünk, és szembe kell néznünk a tényekkel.
- Ki
kell innen jutnunk. – Közlöm, mielőtt visszatérne a korábbi feszült légkör.
- Most
miért? Nekem egészen tetszik itt. – Vigyorodik el önelégülten. Ha fel tudnám
emelni a kezem, most egészen biztosan kapna egy zsibbasztót. Csak megszokásból
is. Viszont szinte mozdulni sem bírok, egyedül annyit érek el, hogy már nem mellkasának,
hanem hasának nyomódik a kezem. Hú, haladunk.
- Nem
arra készülök, amit szeretnél. – Forgatom meg a szemem, mire ismét jóízűen
felnevet. Én is elmosolyodom, a maga módján mégiscsak vicces ez az egész
helyzet. – Elraktad a szilánkot igaz?
- Aha,
a zsebemben van. Jézus még jó, hogy nem fúródott a hátsómba. – Vált egy pillanatra
komolyra, amikor eszébe jut a felvetés.
- Hát
te nem vagy százas. – Nem bírom, ismét vigyorognom kell.
- Pedig
ezt most még komolyan is mondtam. Mindegy, úgy sem érem el. Esetleg ha te… -
Néz rám ismét sandán. Tudom, mire gondol. Na nem.
-
Felejtsd el, nem tapizlak le. – Mondom lekicsinylően.
- Ki
akarsz jutni, vagy sem? – Vonja fel huncutul szemöldökét. Nem titkolja, milyen
jól is szórakozik. Hangosan fújtatok egyet, és válaszra sem méltatva elindítom
kezem a hasán. Próbálok nem arra gondolni mennyire zavarban is vagyok, és hogy
gyakorlatilag most mekkora megaláztatást is élek át. Végigsimítok egész
oldalán, majd a fenekén, míg végül meg nem találom a zsebet. Jézusom, lejjebb
nem is tehették volna. Tenyerem becsúsztatom a szűkös nyíláson, majd amikor
ujjam hegye megérinti a hideg üveget, elkapom azt és kihalászom. Diadalittasan
belevigyorgok a fiú képébe. Ő bólogatva utánozza a gesztust.
-
Legalább próbálnád palástolni, hogy mennyire is tetszik a helyzet. – Ajándékozom
meg egy gúnyos pillantással. Úgy is rég kapott ilyent, már biztos hiányolta.
- Minek
palástoljam, ha tényleg élvezem? – Vonja meg vállát kacéran. - Amúgy meg feltűnt, ha kezdem azt érezni, hogy normálisan el tudunk lenni, mindig beszólsz, vagy elkezdesz hárítani? Mintha berezelnél. - Vonja fel kihívóan egyik szemöldökét. Tudom, hogy csak ugrat,
és direkt csinálja ezt, de valahogy mégis… Komolynak tűnik. Egy pillanat alatt
eltűnik belőlem minden játékosság és öltöm magamra ismét komor ábrázatomat. És tudom is miért. Mert igaza van. Félek.
- Csak
jussunk már ki innen. – Sutyorgom, miközben elkezdem reszelni az életlen és még
mindig véres szilánkkal a köteget. A vér látványától ismét eszembe jut a lány,
amit nem is értek, hogy volt képes kiűzni elmémből ez a fiú.
- Ne
csináld már, csak hülyülök. – Vált eggyel komolyabbra ő is, de a mosoly
levakarhatatlan arcáról. – Nem akartalak se megbántani se kellemetlen helyzetbe
hozni. Hidd el én sem terveztem, hogy itt fogok dekkolni egy csapdában veled,
törött lábbal és szétvágott kézzel. – Rázza meg a végére a fejét. Lassanként az
ő hangjából is elpárolog minden jókedv.
Azt hiszem, ez térít magamhoz igazán.
Ez a hirtelen hangulatváltozás szükséges ahhoz, hogy felfogjam a helyzet
súlyosságát. Nem, nem annak, hogy itt lóbálózunk. Hanem… Kettőnknek. Nem merek a srác szemeibe nézni, elbámulok az
erdőbe, ahol akaratomon kívül is rögvest a halott nőre vándorol tekintetem. Rövid
az élet. Ki tudja meddig tart.
-
Sajnálom. – Suttogom abbahagyva a fűrészelést. Be kell ismernem, ezt most
nagyon nehezen bírom kierőszakolni magamból, de végül csak megteszem. Tudom,
hogy így a helyes. Az eddig felettem elbámuló srác most érdeklődve pillant le
rám. – Mindent. Hogy ilyen bunkó voltam végig, hogy bántottalak és nem értékeltem
és viszonoztam a kedvességed és a törődésed, amikor azt hiszem egyedül te
hittél bennem. És azt is, hogy miattam eltörted a lábad meg elvágtad a kezed. –
Teszem hozzá. Mintha valahogy... Megkönnyebbülnék mindezt kiadva magamból.
Ráemelem tekintetem a fiúra. Ő minden szó és érzelemkifejezés nélkül néz rám.
Bevallom, valamiért egy kicsit megijedek, hogy sehogy sem reagál az iméntire. Már
épp ott vagyok, hogy megrázzam a fejem és közöljem vele, hogy felejtse el,
amikor megszólal.
- Sosem
haragudtam. – Csak ennyit mondd, de ez azt hiszem ez elég is.
-
Tudom. – És igen, azt hiszem mindig is tudtam.
-
Köszi, hogy kimondtad. Tudom, hogy nem lehetett könnyű. Meg a lábtörés és
kézvágás amúgy sem miattad volt, csupán csak szerencsétlen vagyok. – Vonja meg
vállát ismét egy pimasz mosolyt arcára öltve.
Hihetetlen. Hihetetlen, hogy egy ilyen komoly beszélgetést is
képes a jó irányba billenteni.
Hitetlenül felvihogok.
-
Mégsem vagy te olyan rosszfej Niall Horan. – Bólogatok elismerően, majd mielőtt meggondolhatnám magam és visszakozhatnék, saját elhatározásomból adok egy
puszit a szájára.
Azt hiszem ez valaminek a kezdete. Valaminek, ami ellen hiába
tiltakoztam ilyen hosszú ideig, mégis átvette felettem a hatalmat. Azt hiszem az életet választottam a halál helyett.
Sziiiaaa magyon jo. Blogod sajna csak most talaltam rá de kerlek folytasd mert nem a sablonks alap story van benne es ez tetszik raadasnak minde. Szereplo szemszogebol szinte meg lehet szemlelni a tortenesekez es tenyleg iszonyat jo fantaziad van mivel sotet van es ezt olvasom egy kicsit felek olyan elethuen kepzelem el amit leirtal na remelem sietsz az uj resszel puszii Dia
VálaszTörlésKedves Dia!
TörlésKöszönöm szépen a kommented, igazán jól esett! Sajnos az utóbbi időben meghalni sincs időm, mivel elkezdtem az egyetemet, ami ilyen téren maga a rémálom, az embernek gyakorlatilag nincs mellette élete.. De igyekezni fogok a következő résszel, várhatólag napokon belül kirakom! :)
Még egyszer köszi, puszi: Griny xx
Sziiiaaa magyon jo. Blogod sajna csak most talaltam rá de kerlek folytasd mert nem a sablonks alap story van benne es ez tetszik raadasnak minde. Szereplo szemszogebol szinte meg lehet szemlelni a tortenesekez es tenyleg iszonyat jo fantaziad van mivel sotet van es ezt olvasom egy kicsit felek olyan elethuen kepzelem el amit leirtal na remelem sietsz az uj resszel puszii Dia
VálaszTörlés