Negyvennégy

44.

Harry szemszöge
- Azt hiszem kölcsönösen segítettünk egymáson -

Meg fogok halni? A feltételezés az utóbbi pár órában nem először fut át agyamon. Valójában azt hiszem egész életem során nem gondolkoztam ennyit a halálon, mint most. Még ha csak az lenne… Ami lehetségesen rám vár az még a halálnál is rosszabb. Nem szeretnék egy ocsmány, élettelen zabagéppé változni, ezért is próbálom magam ébren tartani. Csak sajnos ez egyre nehezebben megy, szemeim minduntalan lecsukódnak, a betegség és a fáradtság úrrá lesz rajtam, pedig legalább annyira rettegek az elalvástól, mint amennyire kimerült testem vágyik is rá.

Felvillanó rémképek lepik el az agyam, izzadok, szemeimet még jobban összeszorítom, megmarkolom a plédet. Nem, én nem akarom… Nem akarom ezt. Még élni szeretnék.

Hiába változott a világ olyanná, amilyen most, én még nem akarom itt hagyni. Ki tudja, akár még jól is alakulhatnának a dolgaink. Találnánk egy biztonságos helyet, elzárva mindentől és mindenkitől. Létrehozhatnánk egy kis otthont magunknak. Ott lennének a lányok is, Mona megbékélne, Hope pedig… ő csak maradna önmaga, elfelejtve mindezt a szörnyűséget, amin keresztülmentünk… Az álom úgy szippant magába, hogy azt sem tudom eldönteni hol ér véget a gondolatmenet és hol kezdődik a kedves kis képzeletvilág.

Legközelebb már csak arra eszmélek, hogy lángolok. A belsőmbe mintha megannyi szikrát raknának, mindenem tűzben ég. A fájdalom kínzó markaiban vergődöm, persze csak képletesen, a valóságban azonban megmozdulni sem bírok, hiába szeretnék annyira. Lebénultam. Szenvedek. Vajon eljött a vég? Megrázkódom a gondolatra és megmozdítom ujjaim hegyét. Kapkodom a levegőt. Szemhéjaim megrebbennek, majd a következő pillanatban kinyílnak. Egy ideig csak bámulom a halvány rózsaszínűre mázolt plafont, majd kimérten elmozdítom oldalra a fejem. Rögtön megüti fülem a közelről jövő szuszogás és megérzem a rám nehézkedő végtagokat. Még egy kicsit fordítok fejemen, míg meg nem pillantom az arcomtól alig pár centire pihenő lányt. Csak nézem, miközben érzem, hogy valami eluralkodik bennem. De… Nem akarom megenni. Ugye? Azt hiszem… Nem. Nem akarom.

Megkönnyebbülten sóhajtok egyet. A verejték még mindig patakokban csordogál egész testemen. Egy rövid időre lehunyom szemeim, hátha sikerül leküzdenem ezt a borzasztó érzést. Amikor legközelebb kinyitom őket, még mindig ugyanott, ugyanabban a helyzetben találom magam, azzal a különbséggel, hogy ezúttal megüti valami zaj is a fülemet. A nesz egyre közeledik, míg végül a szoba elé nem ér. Az ajtóra emelem pillantásom, ahol épp ekkor lép be egy csattogtató. Nem szentelek nagy figyelmet a megfigyelésére, igyekszem magam megemberelni és végre feltápászkodni, hogy ne egy tehetetlen bénaként kelljen meghalnom, hanem legalább legyen valami esélyem ellene. 
Bármennyire is próbálkozom, ez nem akar összejönni, alig bírok megmozdulni. De… Rásandítok a mellettem fekvő lányra. Őt mindenképpen figyelmeztetnem kell, legalább akkor ő meneküljön meg.

- Hope… - Először egy leheletvékony suttogás hagyja csak el számat, csodálom, hogy egyáltalán jön ki rajta hang. A lány meg sem moccan. – Hope! – Másodszorra már sikerül valami krákogás félét kierőltetnem magamból, erre a hangra kipattannak az eddig békésen szunyókáló lány szemei és rögtön azt kezdi fürkészni, hogy mi a baj. Azt hiszem többet nem nagyon tudnék beszélni, így csak fejemmel az ajtó irányába bökök. A lány felkönyököl és szemével átpásztáz minden egyes négyzetcentimétert abban az irányban amerre mutattam, majd utána értetlenül rám néz.

- Mi a baj? – Kérdezi ijedten.

Nem hiszem el, hogy nem látja! Tekintetem ismét a rothadóra szegezem, aki ekkor már az ágy mellett áll. Legnagyobb meglepetésemre csak áll és… Engem bámul halott zöld szemeivel. Mivel meg sem moccan, alkalmam nyílik jobban szemügyre venni arcát, és csak ekkor esik le, hogy… Tulajdonképpen ez az alak én vagyok. Arcvonásait tekintve hasonlítunk, egyébként bőre ráncos, szemei kielégíthetetlen vágyakozást tükröznek, fogai mocskosak és szájára alvadt vér tapad. Egyben undorító és félelmetes. Amint a felismerés átfut agyamon, hogy ez én vagyok, esetleg leszek, meghökkenve hátrálok az ágyban, mindaddig, amíg teljesen neki nem passzírózódom az ágytámlának. Hope rémülten figyeli minden egyes mozdulatomat, majd végül homlokomra tapasztja kezét.

- Harry, te szinte tüzelsz a láztól. Hozok neked lázcsillapítót. – Hadarja gyorsan, majd el is siet az említett gyógyszerért.

Én addig csak szótlanul bámulom a velem szemben ácsorgó képzelt alakot, aki egy lépést sem tesz tovább irányomba. Nem is szeretném, hogy tegyen. Ne, inkább… Tűnjön el. Örökre.

Pont ekkor viharzik be a lány ismét a szobába, egyenesen keresztülmenve a délibábon, ami ennek hatására el is oszlik.

Nyelek egy hatalmasat, majd fátyolos tekintetem a segítő kezeknek szentelem, amelyek óvatosan lefertőtlenítik a sebem, kicserélik a kötésem, ismét beborogatnak és beadagolják a gyógyszereim.

- Így ni. Hidd el, se perc alatt meggyógyulsz! Máris jobb színed van, mint tegnap. És azért pihentél is valamennyit. – Mosolyog rám biztatóan.

Valóban, máris jobban érzem magam. Iszok pár kortyot, majd ismét megpróbálkozom a beszéddel.

- Igen, köszönök mindent. – Mély hangon és rekedten beszélek, de ez a korábbihoz képest haladás. A lényeg, hogy ő azért megérti, és ismét elvigyorodik.

- Igazán nincs mit, ez a legkevesebb. – Vonja meg a vállát. – És ha jól emlékszem, ezt egyszer már te is megtetted értem. – Kunkorodik ismét mosolyra ajka.

- Igaz, csak éppenséggel nekem fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Szépen le is fertőtlenítettelek a vodkával. – Kacagok fel az emléken, bár ez a gesztus ezúttal inkább egy kutya ugatására emlékeztet, mintsem röhögésre. A lány is elneveti magát. – Amúgy szívós kis csajszi vagy te, mit ne mondjak. Ha ugyanezt kellett átélned, mint nekem, nem tudom elképzelni, hogy tudtál még utasításokat is osztogatni és hogy bírtad ki azt a maró fájdalmat. – Rázom meg fejem. Egyre könnyebben megy a beszéd és egyre élettel telibbnek érzem magam.

- A szükség nagy úr. És nekem még szükségem volt az életre. – Vonja meg ő is vállát elgondolkozva. – Azt hiszem, rokonlelkek vagyunk Styles. – Mondja bólogatva, ezúttal teljesen elkomolyodva. – Csak gondolj bele. Ugyanezt éltem át. De nem! Teljesen ugyanezt. Megsérültem, te pedig segítettél rajtam, miközben belül te is haldokoltál, mivel elvettél egy életet. Vagyis azt hiszem kölcsönösen segítettünk egymáson és… Ez most ismét megtörténik. Hát nem hihetetlen? – Néz bele szemeimbe. Én is csak bámulok rá, de megszólalni nem tudok. Talán azért, mert belátom, hogy teljes mértékben igaza van, vagy pedig azért, mert  most jövök rá, hogy mennyit is jelent számomra ez a lány. 

- Azt hittem már kinőttem a szerencsétlenséget, erre megjelentél te és… Puff. – Forgatom meg tréfálkozva szemeimet.

- Pofa be! – Tapasztja be kacagva számat. Bőre puha, tapintása lágy. Elakad a lélegzetem, ahogy ajkamhoz ér. Hirtelen az ő kacagása is elhal és egy hosszú percig csak bámul rám, majd hirtelen megrázza magát és elhúzódik. – Amúgy… - köszörüli meg a torkát. – Még nem is mondtam, de rájöttem, hogy a falon egy térkép van. És úgy gondoltam rögtön elindulunk a bejelölt cél felé, amint felkeltél, de ezúttal meg te húztad keresztül a számításaimat, szóval… - Forgatja meg ez alkalommal ő a szemeit. Ugyan elmosolyodom, most már nem vagyok képes azt a viccelődős és játékos énemet adni, mint az előbb. Valami, mintha… Megváltozott volna. Akármennyire is rettegek tőle, azt hiszem másképp kezdtem el érezni iránta.

- Menjünk vissza a többiekhez. – Jelentem ki komoran. Erre a lány, aki eddig fel alá sétált a szobában megáll, és felhúzott szemöldökkel néz rám.

- Mármint amint meggyógyultál…

- Nem, most! – Makacsolom be magam. Látom arcán, hogy meglepődik és talán valamilyen szinten rosszul is esik neki hangnemem, de… Ez most így helyes.

- Ahogy gondolod. – Motyogja halkan.

- Utána együtt elmegyünk erre a helyre, ha szeretnéd. – Teszem hozzá, mivel az azért nem állt szándékomban, hogy megbántsam. Azt hiszem, csak próbálom távol tartani magamtól…

Erre csak bólint egyet.

- Összepakolom a cuccaimat és már indulhatunk is. – Majd hátat fordít. – Ha szeretnél te is valami tiszta ruhát, meg ilyeneket… A szomszéd szobában találsz. – Mondja. Hangján hallom, hogy ez nehezére esik.

Sóhajtok egyet és elhatározom, hogy akármennyire fáj is, megpróbálok kikecmeregni az ágyból és végigcsinálni ezt az utat, vissza a táborhelyünkig.