Negyvenhat

Fontos közlemény, olvasd el!

Halihó!

Alig van arcom 'beköszönni' tekintve az alaptalan ígéreteimet... Vagyis a félig alaptalan ígéreteimet... Ugyanis itt van a rész, igazából csak úgy... Hmm vagy egy hónappal később az ígértnél. Az egyetem valami kegyetlen. Ne menjetek! 

De, amúgy menjetek mert amellett, hogy baromi nehéz és nincs mellette élete az embernek, valamint hozzászokik a 4-5 óra alvásokhoz és az állandó készüléshez, meg tök jó móka és meg is éri okosodni! :') Csak hát ugye mindennek ára van... Azt hiszem most jött el az a pillanat, hogy befejeztem az ígérgetést. Ahogy korábban mondtam, be fogom fejezni a történetet, ez egész biztos. Viszont a következő rész megjelenésével kapcsolatban nem ígérhetek semmit. Ezt majd eldönti a szabadidőm és a lélekjelenlétem mennyisége. Lehet már két napon belül kint lesz, viszont az is lehet, hogy csak egy hónap múlva. Sajnálom, tényleg. Ígérem továbbra is igyekezni fogok, és hát persze továbbra is érdemes nyommal követni a fanfiction-t! Én ha időm teheti felnézek majd. Jó lenne az esetleges olvasóimmal kommunikálni és pár visszajelzést kapni.

Remélem kitartotok mellettem! Sok-sok puszi: Griny xx

U.i.: Szándékaim szerint egy rohadt izgis részt varázsoltam csak nektek csak most! És jó hosszú is. Jó lakmározást! :D

46.

Niall szemszöge
- Már egyszer úgyis megmentettem az életed, ugyan miért tenném kétszer -

- Én pedig mindig is tudtam, hogy te abszolút nem vagy rosszfej Mona Stafford. – Vigyorodom el kajánul, miközben arcára helyezem kezem, hogy közelebb húzzam magamhoz és végre megcsókolhassam úgy is, hogy nem ellenkezik, nem üt meg és nem vág a fejemhez valami frappáns és cinikus megjegyzést. Ez az első valós csókunk. Úgy érzem, mintha végre én is kapnék egy visszajelzést, hogy érdemes még miért folytatnom a küzdelmet ebben a rohadt világban.

Ebben a pillanatban el is felejtem, hogy éppenséggel egy csapdában lógok, valahol körülbelül három méter magasban. És mindez nem elég, elfog az az érzés is, mintha zuhannék.

Villámlást megközelítő gyorsasággal pattannak ki a szemeim, amikor rájövök, hogy szó szerint ez történik velünk. Mona szemei is kinyílnak és értetlenül fürkészik arcomat. 

A földtől alig pár centire állunk meg. A zuhanás váratlan megszűnésével mind a ketten elveszítjük egyensúlyunkat és szerteszét terülünk a hálóban. A döbbenettől meg sem tudok szólalni, próbálom magam összeszedni, de mivel még mindig nincs szilárd talaj a lábam alatt, ez elég nevetségesen nézhet ki, kezem egyfolytában kicsúszik a lyukakon.

- Minden oké? – Kérdezi a lány, akinek nálam hamarabb sikerül négykézlábra tornáznia magát.

- Aha, persze. Veled? – Pislantok rá. Ő egy bólintással jelzi, hogy vele is minden rendben.

- Mi folyik itt? – Néz fel rám, mintha én tudhatnám a választ. Tudatlanul megrázom a fejem.

A következő pillanatban azonban elbámul mellettem, és meghökkent arckifejezésétől nekem is rögtön hátra támad kedvem nézni.

- Rögvest felvilágosítalak benneteket. – Találkozik tekintetem egy lányéval, aki egy… Hippire, vagy leginkább egy indiánra emlékeztet. Barna haja, melybe tollakat aggatott, raszta-szerű tincsekben lóg háta közepére, testét egészen különleges rojtos ruha fedi, arca maszatos… vagy inkább festékes. Ebből a távolságból nem tudom pontosan megállapítani. Az összhatást tekintve azonban egy gyönyörű lánynak mondható.

- Előtte esetleg kiengednél minket? – Érdeklődik Mona. Hangja meglepően kedvesen cseng. Elkapva tekintetem a lányról, rápillantok és rámosolygom.

- Hogyne, azon nyomban, amint megígértétek, hogy nem csináltok semmi butaságot. – Billenti oldalra a fejét az idegen, engem kémlelve.

- Nem fogunk, ne aggódj. – Biztosítom.  Erre ő a mellettem álló lányra néz kérdőn.

- Tényleg nincs mitől félned. – Bólogat Mona is. Testemet mintha büszkeség öntené el.

A vad lány látszólag úgy dönt, hogy megbízik bennünk, lassan elkezdi oldozni a csomót, aminek köszönhetően eddig a föld felett himbálóztunk, és aminek megszűntével azonnal a talajon landolunk.

Fájón felszisszenek, amint lábam is találkozik a kemény felülettel.

- Megsérültél? – Sétál mellém a lány. Feltekintek rá. Nem tűnik veszélyesnek, de mégis van benne valami, amitől nyugtalan leszek. Nem, nem a titokzatosságával és nem is a stílusával van a baj, egyszerűen csak… Nem is tudom megfogalmazni.

- Igen, valószínűleg eltörött a lábam. – Pislantok ezúttal az említett végtagomra.

- Had segítsek. – Hajol le hozzám, majd nyújtja felém a kezét. 

- Köszi, megvagyok. – Motyogom idegenkedve. Az eddig szótlanul ácsorgó Mona ekkor siet oda hozzám, hogy felhúzzon. Az ismeretlen lány, mintha talán kissé megsértettem volna, felvont szemöldökkel nézi végig a jelenetet.

- Már egyszer úgyis megmentettem az életed, ugyan miért tenném kétszer. – Mondja, miközben keresztbe fonja kezeit mellkasa előtt. Igen, kétségkívül megsértettem…

- Ezt hogy érted? – Reagál először Mona. Én azt hiszem, amúgy sem jutnék szóhoz… Ismét.

- Már egy ideje megfigyelünk benneteket. – Válaszolja a lány, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – A magaslesnél én tereltem el a kómában lévők figyelmét.

- Hah, kómában lévők. Aranyos kifejezés. – Jegyzi meg Mona, megütve azt a tipikus, kissé cinikus hangnemét, rögtön rátapintva a lényegre. Muszáj elmosolyodnom.

- Mit tartasz ezen olyan viccesnek? – Fordul felém a lány.

- Semmit. – Úgy vélem jobb, ha inkább hallgatok. Sőt jobb, ha inkább az ég egy adta világon nem csinálok semmit.

- Köszönjük a segítséget, de én úgy értettem, hogy hogyan tudnál segíteni rajta? – Vált témát Mona, komolyabb arckifejezéssel. A vad elintézi egy bólintással.

- Velem kell jönnötök. –  Jelenti ki egyszerűen.

- Várj. Miért? Hova? Mert lehet inkább... - Kezdek bele. Nem tetszik ez nekem.

- Ez egy kijelentés volt. - Mondja ellentmondást nem tűrő hangon. Hogy őszinte legyek megrémít.

- Hát azt hiszem sok választásunk nincs. – Fordulok Mona felé. Ő bólint egyet. Tisztában van vele, hogy az én helyzetemben esélytelen lenne az, hogy esetleg szembeszegüljünk a lánnyal. És eltekintve azt, hogy milyen profin állít csapdát és settenkedik, talán már egyenesen lehetetlen is. Ki tudja még milyen rejtett képességei vannak.

- Rendben, legyen. – Nézek egyenesen szemeibe, melyekben mintha egy kis önelégültséget vélnék felfedezni. – Feltéve ha elárulod a neved. - Próbálok közeledni felé, hogyha esetleg valami számunkra kissé kellemetlen helyzetbe csalogatna minket, legalább lelkiismeret furdalása legyen.

- Zara vagyok. – Válaszolja megfordulva, miközben magabiztosan elindul egy kitaposott ösvényen. Nem is kételkedik benne, hogy nem megyünk utána, hátra sem les.

- És Zara, hova is megyünk pontosan? - Próbálkozom tovább.

- Majd meglátjátok. Csak kövessetek. 

- Egyébként az én nevem...

- Tudom. – Feleli, pontot, sőt felkiáltójelet rakva az egész párbeszéd végére. Barátkozási kísérletnek lőttek.

Az ezt követő feszült, néma csendben tesszük meg a jó tíz perces utat, ami számomra jelenlegi állapotomban maga az emberkínzás.

A hely, ahova a lány vezet minket valami eszméletlen. Külső szemlélőként egy óriási erődrendszerre emlékezteti az embert, a hatalmas kerítéseivel és tornyaival, de jobban megnézve egy összeszokott közösség otthonát takarja. Nem is lehetne jobb helyen, mint az erdő közepén, meglehetősen nagy biztonságban. Az egész… Nevezzük településnek, körbe van kerítve egy vagy 3 méter magas fallal, amelyen látszik, hogy a lakosai építették, vaskos fatörzsekből állnak.

A lány a legközelebbi bejárathoz vezet, amely a települést megkerülő patakon keresztülívelő híd túloldalán található. Lélegzetvisszafojtva, nézelődve battyogunk utána. Ahogy a szintén fából kialakított kapuhoz érkezünk, az idegen egy különös füttyjelzéssel utal arra, hogy idevalósi. Erre az ajtók kinyílnak, belátást engedve az apró városkába. Mindenütt faviskók sűrítik a helyet, elvétve egy-egy nagyobb kunyhóval, amelyek a látszat alapján különféle közösségi helyekként funkcionálnak, mint például az orvosi rendelő. Első utunk ide vezet.

- Maradjatok itt. – Parancsol ránk Zara, mielőtt bemenne az épületbe. Mivel gyakorlatilag mást nem is tehetnénk, néma csendbe burkolózva várakozunk. A kötözött gallyakon keresztül azonban kisebb réseken belátni a helyiségbe, így akaratomon kívül azt is látom, amikor a csaj egy idősebb fószerhez megy, majd valamit suttogva neki irányunkba pislant. Zavartan kapom el tekintetem. Valami itt nekem még mindig nagyon nem stimmel. Már persze rögtön az első találkozásunk utalt erre, de azt hiszem valóban nem volt választási lehetőségünk. Muszáj volt eljönnünk a lánnyal. A felesleges gondolkodás helyett, tekintve, hogy előbb vagy utóbb úgy is kiderül, mit akarnak tőlünk, inkább a körülöttem lévő elszigetelt, különös világot kezdem el jobban szemügyre venni.

Érkezésünk látszólag fenekestül felkavarta az itteni életet, szinte kivétel nélkül mindenki abbahagyta azt, amit éppen tett, és nyíltan minket bámul.

- Rettentő rossz előérzetem van. Te nem tartod ezt egy kicsit furcsának? – Kérdezi halkan Mona, még mindig átölelve derekamat. Kicsit rosszul is érzem magam, hogy szinte teljes súlyommal rá támaszkodom, de a lábamban hasogató fájdalomtól már szinte megőrülök. Valószínűleg ha rá nem támaszkodhatnék, már rég a földön fetrengenék.

- De, meglehetősen. Bár ez a hely lenyűgöző. – Nézek még egyszer végig a házikókon.

- Az. – Követi pillantásom. – Ezt vajon mind egyedül csinálták?

- Igen, így volt. – Hallunk meg egy mély férfihangot mögöttünk, mire rögtön megpördülünk. Az imént megismert lány áll ott, egy fehér köpenyes fickóval, akivel előbb váltott pár szót a kalyibában. – Jöjjenek beljebb. Vagy ha gondolják, akkor még cseveghetünk a faluról, de akár meg is vizsgálhatom a pasiját. – Bök fejével irányomba. A megszólítástól nem csak, hogy Mona, de még én is zavarba jövök.

- Rendben. – Csupán csak ennyit bír kinyögni a lány, mielőtt meg is indulna az idegenek után, ezzel engem is magával húzva.

- Szóval a pasid… - Nem bírok elszakadni a ténytől, hogy egy szóval sem ellenkezett a kijelentés ellen.

- Csak maradj már csendben. – Forgatja a szemét. De továbbra sem ellenkezik! 

Vigyorogva lépek be az otthonos kis helyiségbe, amely bizonyára nem más, mint egy rendelő, és tekintve, hogy üres, nyilván látogatási időn kívül érkeztünk. Még Zara is elment.

- Feküdjön fel az ágyra és húzza fel a nadrágja szárát. – Szólít fel az orvos. Szó nélkül követem utasításait, bár az utóbbival meggyűlik a bajom. Mona segítségére van szükségem, hogy ezt véghez tudjam vinni, ugyanis lábam a törés következtében körülbelül kétszeresére dagadt, így a farmer anyaga szinte rá van tapadva. Mona ezt a problémát egy egyszerű olló segítségével könnyedén megoldja. Hálásan mosolygom rá, még mindig örömmámorban úszva, miközben a lüktető fájdalomtól szinte megszédülök. Ő kissé aggódva viszonozza mosolyom, majd odaáll mellém, és bátorítóan megszorítja a kezem. Én azután összekulcsolom ujjainkat.

- Adok egy fájdalomcsillapítót, de a készlet hiánya miatt sajnos ez nem lesz elegendő. Persze valamelyest csillapít a fájdalmon, de könnyen lehet, hogy a vizsgálatot érezni fogja. – Mondja ki őszintén a tényeket a doki.

- Rendben. Köszönöm. – Passzírozom ki összeszorított fogaim között.

A férfi ekkor odajön, és egy injekciót fecskendez a lábamba. Amint a tű belém szúródik, mintha máris érezném a fájdalomcsillapító hatását, kellemes tompa érzés telepedik rám.

Ezután odajön hozzám és óvatosan elkezdi tapogatni sérült végtagom, miközben elkezd regélni.

- Tudjátok, a közösségünk már elég régóta fennáll. Sajnos a vírus miatt nincs alkalmunk egy élhetőbb és modernebb környezetet teremteni, de a kellő eszközünk és felszerelésünk megvan mindenhez. Szerencsére eléggé összetartó a társadalmunk. Igyekszünk minden problémát együtt megoldani, annak érdekében, hogy semmi ne fenyegesse ennek az életformának a fennállását. – Még ha tudnám is mire próbál célozni, valószínűleg akkor is alig hallanám szavait, olyannyira arra összpontosítok, hogy ne üvöltsem el magam a fájdalomtól.

- Miféle problémákat? – Kérdezi Mona összehúzott szemekkel. Látom rajta, hogy erősen agyal és próbálja magában összerakni a képet. Gyanakszik.

Az ember hosszas hallgatás után csak felpillant és ennyit mondd:

- Például az olyanokat, amikor fenyegetve érezzük magunkat. – Mona ekkor érkezik el arra a pontra, hogy rémülten keresse tekintetem. Sajnos semmiféle megnyugtatással nem szolgálhatok neki, ugyanis itt fekszem szinte félig holt állapotban egy asztalon, benyugtatózva, körülöttem több száz vadidegen emberrel. 

A fájdalomcsillapító teljesen eltompította az összes érzékszervem, úgy érzékelem a külvilágot, mintha egy lassított felvételben lennék.

A következő pillanatban vagy öten lépnek egyszerre a szobába.

Az orvos ekkor csavar egyet a lábamon, azt visszasegítve helyére. Az újonnan érkezettek között épp hogy csak sikerül egy ismerős arcot felfedeznem, mielőtt teljesen elvesznék.

– Ilyenkor általában kiiktatjuk a fenyegetést. – Szólal meg. - Vigyék a lányt.

És ekkor uralkodik el rajtam teljesen a pánik és a fájdalom. Elvesztem az uralmat elmém felett. Szépen lassan megszűnik körülöttem a külvilág.