Huszonnégy

24.

Niall szemszöge
-Ti másmilyenek vagytok-

Szinte tapintható a feszültség. Közülünk először senki nem mer megmukkanni, bár én egy nagyon erős késztetést érzek rá, hogy megpróbáljam rávenni a lányt arra, hogy jól válasszon, végül mégis visszafogom magam, mivel tiszteletben tartom a döntését. Ő tudja, hogy neki mi a jó és mire van szüksége, ha nem kér belőlünk, akkor az az ő baja. Igen, talán egy kicsit csalódottnak érzem magam, de nem szeretnék önző lenni, így nem mondok semmit.
Ránézek Randy-re aki egy teli vigyorral képén, már előre elnyugtázza a sikerét. Szerintem ő is azt gondolja, hogy ha Mona mégis úgy döntene nem jön velünk, végül Hope is ezen az állásponton maradna. Tudja, hogy mennyire ragaszkodik hozzá. Őszintén, szerintem sem lenne képes elmenni nélküle.
Ezután Hope reménykedő, azonban némileg már lemondó arckifejezését fürkészem, aki végig, idegesen markolássza és csavargatja a kezén lévő gyöngyös karkötőt.
Végül rápillantok Monára, aki ismét igyekszik elrejteni mindenféle érzelmét, karba font kézzel ácsorog és erősen gondolkozik. 
Oké, nem bírom tovább. Muszáj megszólalnom.

- Mona. - Szólítom meg először a lányt, aki erre nekem szenteli pillantását. Egy pillanatra, mintha ismét látnám rajta a csupán még csak pár perccel ezelőtti kétségbeesett lányt. Azaz valódi énjét. - Én nem akarlak rábeszélni semmire amit nem szeretnél és nem fogom felhánytorgatni, hogy mennyi mindent köszönhettek nekünk, mint egyesek... - Nézek ezúttal Randy-re. - De te most komolyan szívesebben maradnál ezekkel az emberekkel, akik bántanak és semmibe vesznek? Tényleg nem kínálhatunk teljes biztonságot számotokra, de amint láthatod, még mi is élünk, szóval… - Nem fejezem be a mondatot, de tudom, hogy a mondandóm lényege azért átment, látom rajta, hogy megrökönyödik, mivel nem képes életben tartani álcáját. Egyértelműen látni rajta, hogy mit szeretne.

- Igen. Igazad van. - Suttogja halkan. - El szeretnék menni. - Kapja el hirtelen pillantását rólam. Akaratom ellenére is elmosolyodom, miközben hátulról valaki megveregeti vállamat. Hope tüdejét egy hatalmas megkönnyebbült sóhaj hagyja el, miközben hálásan rám néz és azt tátogja, hogy 'Köszönöm'. Biccentek egyet, annak jeléül, hogy nincs mit köszönnie. Mona egyébként is így döntött volna. Tudom. Egyszerűen csak lerövidítettem a folyamatot.
- Szerintem akkor mi le is lépünk. - Mondja Liam, miközben óvatosan odahúzza a lányokat mögénk, a szerintem még mindig sokkos állapotban lévő Randy mellől.

- Héé. – Eszmél fel ekkor hirtelen az említett személy. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez ilyen könnyen fog menni. – Biccent idegesen a fegyvere felé.

- De én igen. – Utánozza a mozdulatot Zayn, aki elsőként reagálja le a szitut. Ő is megmutatja saját pisztolyát. Ebben a pillanatban eszembe sem jutott volna, hogy van nálam fegyver. Még jó, hogy van köztünk olyan, aki nem fagy le a húzós szitukban sem. 

- Senkinek nem lenne jó, ha erőszakhoz kellene folyamodnunk. - Tér észhez hirtelen Liam is. - Mi most elmegyünk. És a lányok is velünk jönnek. Ők döntöttek így, joguk van hozzá, nem parancsolgathattok nekik. – Mondja, miközben feltartott kezeivel jelzi, hogy nem szeretne semmiféle viaskodást.

A velünk szemben álló csapat tagjai nemtetszésüket fejezik ki, meg is indulnak felénk, amikor Randy megállítja őket. Persze látni rajta, hogy legszívesebben ő is seggbe billentene minket, és majd szétrobban az idegtől, de valószínűleg belátja, hogy a harc tényleg nem vezetne sehova. Egy elég hosszú szitkozódás után megrázza a fejét és mielőtt hátat fordítana nekünk, még egyszer utoljára ránéz Hope-ra. A lány kényelmetlenül érezheti magát, mivel zavartan haját tűrögeti. 
- Én... Csak... A kurva életbe, sajnálom. Tudod mit. - Rázza fejét ingerülten. A lány ekkor kicsit meglepődik, de végül bólint egy aprót.
- Köszönöm. Minden jót nektek. - Int egyet, miközben óvatosan elkezd hátrálni, míg Louis-hoz nem ér. A srác gyorsan megragadja a kezét és amikor Randy ténylegesen hátat fordít, elkezdenek rohanni az erdő felé.
Gyorsan én is megragadom Monát, és utánuk sprintelek, így bevetjük magunkat az erdő sűrűjébe.

Én csak szaladok, mivel tudom, hogy ha azok a srácok mégis utánunk erednek, amit nem is találnék olyan furcsának, nem hezitálnának sokat a sorsunkat illetőleg.

- Várj egy kicsit, nem látom a többieket! – Lihegi Mona hátrafordulva, miközben lelassít.

- Nem baj, csak menjünk, tudják merre kell visszamenni a táborunkhoz. – Nyugtatgatom, miközben továbbra is húzom magam után. Ő bólint egyet, visszatérve régi tempójára. Még mindig rácsodálkozom, hogy nem kezd el rögtön tiltakozni, vagy nem száll egyből vitába velem. Egyszerűen csak hisz nekem. Melegséggel tölti el a testem a tudat, hogy végre bízik bennem.

Körülbelül még egy negyed órás loholás után végre megérkezünk. Csapatunk többi tagját feszülten ücsörögve találjuk a tábortűz körül. Érkezésünkre némiképpen megkönnyebbülnek.
- Hol vannak a többiek? - Mér végig minket Ray.
- Jönnek nemsokára. - Zihálom kimerülve.
- Örülünk a találkozásnak Mona. - Mosolyog kedvesen a lányra Paul, miközben látom, hogy megbámulja összekulcsolódó ujjainkat. Ez Monának is feltűnik, így gyorsan elhúzza kezét és visszamosolyog. 
- Én is örülök. - Mondja. 
Látom a srácokon, hogy meghökkennek, értetlenkedve néznek össze. Legyintek egyet, hogy majd később megbeszéljük.
- Meg kellene várnunk a többieket, utána pedig rögtön továbbállnunk. Randy tudja, hogy merre vagyunk, és mivel nem volt kimondottan boldog, hogy a csajok velünk jöttek, utánunk eredhetnek. – Mondom, miközben már el is indulok pakolni a sátorba. Hátrafordulva még biccentek Monának, hogy tartson velem.
- De most mi is történt pontosan? - Kérdezi Austin. 
- Majd este elmondunk mindent. Most pakoljatok! - Kiáltom át a sátron.  

- Randy-t ismerve nem hinném, hogy azonnal cselekedni fog. Igen, szerintem is utánunk jönnek majd, de most még tuti nem. Túl lusta ahhoz, hisz még csak az előbb ért vissza. – Ráncolja fintorogva az orrát, mire önkéntelenül is elnevetem magam.

- Okés, akkor egy kicsit mi is szusszanhatunk. – Dőlök ki hulla fáradtan a matracomon, ami nagyot puffanva hullámzik egy sort. Ezen pedig ő nevet fel. Hogy valójában mennyire hiányzott nekem ez a nevetés... Bár nem, tulajdonképpen nem is a nevetés, mivel ezt... Ha jobban belegondolok eddig még nem is hallottam.  – Tudod, örülök, hogy végül így döntöttél. Valójában én végig tudtam, hogy velünk jöttök majd. - Mondom neki komolyan.

- Jó neked, hogy ilyen biztos voltál benne. – Mosolyog rám. – Én annyira nem. De nem bántam meg, hogy eljöttünk onnan. Ti másmilyenek vagytok.

- Nem, mi tényleg nem vagyunk olyanok, mint ők. – Nézek bele mélyen barna szemeibe. Majd hirtelen elkap ismét az az érzés, ami már hónapok óta nem kerített hatalmába. Ismét hiszek. Ismét azt érzem, hogy még van egy kis remény nekünk embereknek, ebben az őrült világban. Bátorságot veszek magamon. - Mona. – Szólítom meg az eddig csendben nézelődő lányt. – Csak gondoltam beszélhetnénk pár… dologról. Ketten.  – Nyelek egy nagyot, miután sikerül kimakognom ezt a totál értelmetlen mondatot. Miért vagyok ennyire ideges? Hisz már nincs semmi vesztenivalóm.

- Oké, itt az alkalom. – Néz rám kérdőn, minden figyelmét nekem szentelve.

- Szóval… - Kezdenék bele, amikor…

- Bu! – Ugrik be hirtelen a sátorajtón Louis. – Most nincs idő cseverészésre, gyerünk fiatalok, pakolás. 
Elkerekedett szemekkel nézek vissza Monára, aki még mindig válaszom várja. Mit is akartam neki mondani tulajdonképpen? 
- Ja, semmi, nem fontos. Inkább pakoljunk. Vagyis pakolok. Neked nincsenek cuccaid, szóval... - Hajolok bele mélyen táskámba. Bárcsak beleférnék. Becipzároznám és nem is nyitnám ki. Sőt még a föld alá is elásatnám. Akkor legalább nem látná, hogy mennyire zavarban vagyok. 
- Szívesen segítek. - Hallom hangján, hogy mosolyog. - És szerintem majd lesz még alkalmunk beszélgetni. - Erre megfordulok és ismét szemeibe nézek. 
Igaza van. Még rengeteg időnk lesz. 
És bár tudom ugyan, hogy ez a mai egy elég húzós nap volt, és meg volt spékelve pár izgalmas szituációval, még közel sincs vége. Sehogy sem lehetne levakarni a mosolyt az arcomról, amikor belegondolok, hogy velünk maradnak.