Huszonöt

25.

Louis szemszöge
-De az lehetetlen, nem? -

Egy öreg, lerobbant furgon mögül bámulok a látszólag kihalt utcára. Sosem lehet elég elővigyázatos az ember, főleg nem ilyen időkben…Körbekémlelek az elhagyatott üzletsoron és a magányosan ácsorgó autók között, de élőnek, sőt még holtnak sem látom, vagy hallom semmilyen nyomát.

- Na, mi a helyzet? – Bukkan fel mellettem hirtelen Harry, megzavarva ezt az "idillt". Ugrok egy nagyot, mivel megijeszt. Persze ezt röstellném neki bevallani, ezért inkább válaszolok kérdésére.

- Semmi, úgy tűnik tiszta a terep. Hol vannak a többiek? Hope? – Kémlelem a környéket barátaink után kutatva. A lányra különösen figyelek, mivel Mona megesketett, hogy vigyázzak rá. Ha akár csak egy haja szála is görbül, azt hiszem nagy bajban leszek. Már az is nagy szó, hogy elengedte velünk. Bár Hope már nagykorú, szóval hozhat saját döntéseket. Nem mintha ez számítana valamit is mostanság.

Miután visszaértünk a táborba, mindenki azzal volt elfoglalva, hogy a lehető legrövidebb idő alatt összeszortírozza cuccait, majd rögvest tovább is álljunk, mivel bár senki nem vallotta volna be, elég rendesen beszartunk Randy-től és csapatától. Útközben azonban, miközben a történteken gondolkoztam, eszembe jutott egy kulcsfontosságú momentum, amit senki nem említett meg.
- Várjunk csak... Te azt mondtad, hogy emlékszel? - Álltam meg egy pillanatra, hogy bevárjam a lányt.
- Aha, azt mondtam. - Bólintott mosolyogva.
- És tényleg emlékszel? - Kezdtem el rögtön lelkesedni, hisz azért ez elég nagy szó.
- Hát... - Rágcsálta szája szélét, amiből már rögtön levettem, hogy valami nem stimmel. - Valami tényleg beugrott. Vele kapcsolatban... Szóval nem emlékszem sajnos mindenre. Csak pár képfoszlány és érzés. Ennyi az egész. De az elég is ahhoz, hogy ne akarjak tovább velük maradni. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy Mona rossz helyen van? Nos, igen... - Nézett végül szemembe, amiből rögtön megértettem. Bólintottam egy aprót.
Az út további része szinte néma csendben telt, mindenki saját gondolataiba merült. Több kilométert sétáltunk, amikor úgy döntöttünk, lepihenünk, és éjszakára, esetleg pár napra letáborozunk. Mindenki kimerült, hulla fáradt volt, és nem utolsó sorban éhes is. 
Na igen, ekkor jöttünk rá arra, hogy tulajdonképpen nincs semmink, kellene szereznünk pár cuccot.

- Teo-val elugrottak sátrat keresni. Teljesen üres ez az üzletsor, benéztünk mindenhova, szóval biztonságban lesznek. – Ránt vissza a jelenbe Harry. Erre válaszom csak egy biccentés. Bízom Teo-ban, tudom, hogy vigyáz rá.

- Oké, akkor menjünk mi is. – Lépek ki a furgon takarása mögül és lépteimet az előre kitervelt úticél felé, azaz a szemközt elterpeszkedő hatalmas üzletlánc felé irányítom. Harry a nyomomban botorkál.

Az ajtóig sikerül elérnünk mindenféle nehézség nélkül. A bejáratokat már rég betörték, csak reménykedhetünk, hogy nem fosztották még teljesen ki a bevásárlóközpontot.

Feláll a hátamon a szőr az ilyen helyektől, de muszáj néha ellátogatnunk ide is, mivel már nem csinálja meg helyettünk más a „bevásárlást”.

Óvatosan lépkedünk az üvegszilánkok között, ügyelve, hogy a lehető legkisebb zajt csapjuk, mivel azt még egyenlőre nem tudjuk, hogy mi vár ránk ezek között a hatalmas falak között.

- Oké, akkor váljunk szét, majd a bejáratnál találkozunk, oké? Próbálj minél több kaját zsákmányolni, semmi kedvem hamarosan ismét visszajönni. - Vázolom a szerintem lehető legjobb tervet.

- Nekem sincs sok. – Mondja Harry fejrázva, majd ezzel sarkon is fordul. Én is nekiindulok. 

Gyorsan teletömöm hátizsákom mindenféle tartós kajával, amit még találok a felforgatott polcok között, és már sietnék is találkozóhelyünkre, amikor megakad a szemem valamin.

A megkezdetlen üveg Nutella úgy díszeleg egy polc tetején, mint egy kitüntetés vagy díj, anno a vitrinemben. Hirtelen képek villannak be, pár hónapról ezelőttről, amikor Hope beteg volt. Igen, tettünk egy fogadást, amit már azt hiszem mind a ketten régen elfelejtettünk, de most az üveg láttán, rögtön beugrott minden. Szerencsére ő nyert, így tartozom neki, ezzel. Nyúlok a Nutella után, ami megbillen és… Majdnem le is esik. Az utolsó pillanatban sikerül elkapnom. Győztes mosollyal pillantok körbe, de hál’ Istennek, senkit nem látok.

Még sietősen betuszkolom az üveget a táskámba, majd a plusz szatyrokkal a kezemben elindulok a bejárathoz.

Harry még nincs itt, ezért energiatakarékosság szempontjából, amíg várok rá, lerakom a nehéz zsákokat. Aztán meghallok egy hangos csörömpölést rögtön mögöttem. Hirtelen megpördülök a tengelyem körül, és a földön fetrengő Hope-al nézek farkasszemet.

- A frászt hoztad rám. - Mondom első ijedtségemben, aztán feltűnik, hogy ő valójában épp most esett el. - De amúgy… Jól vagy? – Kérdem, mivel bár szemtanúja nem voltam, elég nagyot zakózhatott.

- Hogyne, csak szeretek itt ücsörögni. – Mondja, miközben mosolyogva simogatja a könyökét. – Asszem megvágtam magam. – Emeli magasba a tenyerét, amin folyik végig a vér.

- Várj. – Futok oda hozzá, majd óvatosan felsegítem, és szemügyre veszem a sebet, de mielőtt bármit is mondhatnék, megszólal.

- Nem mély, semmi bajom nem lesz. – Húzza el kezét, majd táskájából előkotorja az elsősegélydobozt, amit az előbb szereztünk egy kocsiból. Gyorsan kitisztítja a sebet, majd bekötözi a vágást.

Mosolyogva nézek rá.

- Ne mondj semmit. Tudom, hogy szerencsétlen vagyok. – Nevet fel. – Segítsek valamit? – Vándorol tekintete hirtelen a megpakolt csomagokra.

- Nem kell, ezekkel megleszek. Lassan indulnunk kellene, nem tudom, hol van már Harry. – Nézek türelmetlenül a lassan lenyugvó napra.

- Megkeresem. – Ajánlja fel. – Teo kint vár, addig induljatok el, sietünk utánatok.

- Nem tudom. Megvárunk inkább. – Mondom. Nem szeretném bevallani, hogy megígértem vigyázok rá, mert talán megsértődne, esetleg kikérné magának, hogy „Ő is tud magára vigyázni”.

- Bízz bennem. – Néz a szemembe. Hát hogy is ne bíznék ebben az őszinteségtől csillogó szempárban? 

- Én bízom, csak... - Nem fejezem be a mondatot, mivel valójában nem tudom mit mondhatnék. Végül megadóan, hangosan kifújom a levegőt. - De igyekezzetek. – Mondom szigorúan, mire bólint és látszólag örülve magának, el is indul. – És Hope! – Kiálltok még utána, mire rögtön visszafordul. – Vigyázz magadra. - Teszem hozzá, már lágyabban.

- Te is vigyázz magadra Tomlinson! – Mondja egy pajkos mosoly kíséretében, majd elsprintel a konzervek irányába. Fejrázva, nevetve nyugtázom el magamban, hogy... Egy: Hope egy okos lány. Kettő: sikerült a szívembe lopnia magát, és tényleg nem szeretném, hogy baja essen. De Harry-ben is bízom annyira, hogy tudjam megfogja óvni.

Kisietek az üzletlánc előtt ácsorgó haverunkhoz, aki hasonlóan, akár csak én fel van pakolva cuccokkal.

- Sikerült a sátor? – Biccentek a hátán hordozott táska felé.

- Aha, meg még szereztünk egy csomó hasznos cuccot. - Mutatja fel megpakolt zsákjait.

- Király. Induljunk el, lassabban fogunk haladni ezekkel. – Emelem meg én is a súlyos szatyrokat. - Jönnek mindjárt a többiek is.

Erre csak bólint, majd el is indulunk. Körülbelül 10 perc múlva visszatekintek az áruház irányába, ahol… Hemzsegnek a zombik.

Ne! Ez nem lehet igaz! Gondolom magamban, sőt már dobnám is el a táskákat, hogy visszafuthassak, amikor meghallok valamit. Mintha egy jármű közeledne. De az lehetetlen, nem?