Huszonhat

26.

Hope szemszöge
- Ismét csalódtam -

- Harry! Harry! – Egyre csak hajtogatom, miközben a sorok között futkározok. Már percek óta keresem, de még nyomát sem találtam. Hihetetlen, hogy mekkora ez az áruház, hihetetlen, hogy nem hall meg, és hihetetlen, hogy képes volt így eltűnni!

Lelassítom a lépteimet, amikor az üzlet egyik romosabb részéhez érek. A jelekből ítélve egykor itt egy elég nagy csetepaté lehetett. A polcok szétborítva, az addig rajtuk lévő holmik pedig szanaszét a földön hevernek, némelyik, ami üvegből készült széttörve. Az előbbi tanyálásomból okolva, már óvatosabban lépkedek a szilánkok között.

Akármerre is pillantok, csak poros és piszkos berendezéseket látok, semmi nyomát annak, hogy valaki errefelé járt mostanság. Több sem kell a hátborzongató környezetnél, rögtön meggondolom magam, majd lépek is hátra egy lépést. Azonban mielőtt letenném lábamat, érzem, hogy valami puha van az útjában. Ijedten visszahúzom magam mellé, és megpördülök.

Szerencsére csak egy plüss nyuszi. Megkönnyebbülten sóhajtok egy nagyot, és leguggolok, hogy közelebbről is szemügyre vehessem az apró játékot.

Ekkor a mellettem fekvő polc alól rekedt hörgés tör elő. Ha a plüss gazdája az, én esküszöm, hogy rosszul leszek. Nem, eddig szerencsére nem láttam még gyermek áldozatokat, ha ez most következik be, én nem tudom mit csinálok.

Gyorsan megpróbálok felállni, de késő. A szekrény alatt tartózkodó egyed, elkapja lábam, és meglehetősen nagy erővel próbál maga felé húzni. Ijedten huppanok fenekemre, miközben kezeimmel belekapaszkodok egy biztonságosnak tűnő állványba, míg másik lábammal próbálom magamról lerugdalni a kezet, ami nagy megkönnyebbülésemre, nem egy gyerek keze. 
Az azonban csak nem akar engedni, sőt mi több, elkapja másik lábamat is, és próbál kimászni a polc alól.

- Ne, eressz! Harry! – Sikítom most már torkom szakadtából. Eddig próbáltam csendben maradni, és csak halkan szólítgattam a fiút, de most nem megy. A segítségére szorulok. – Kérlek segíts! – Kiáltom, amikor már nem bírom tovább. Elengedem a polcot és miközben az éhes alak húz maga felé, hogy velem töltse meg a hasát, én kezemmel valami fegyver után kutatok. De itt nincs semmi! A rohadt életbe.

Odanyúlok, és bármennyire undorodom is a véres és csontos kezek látványától, megpróbálom lefeszíteni őket bokáimról.

Egy megvan, Gyerünk! Gondolom miközben nagy nehézségek árán lefejtem azt is magamról. Kifulladva, és szipogva mászom a bejárat irányába, amikor hirtelen trappoló lábakat látok meg magam előtt. Felnézek a fiúra aki lihegve, térdeire támaszkodva fékez le előttem.

- Minden oké? Mi a baj? – Ráncolja szemöldökét miközben végigmér.

- Semmi. – Köszörülöm meg a torkom, majd elfogadom felém nyújtott kezét, és a segítségével felállok. Gyorsan leporolom magam és egy pillanatig visszanézek támadómra, aki már félig kiküzdötte magát a romok alól. – Megoldottam. – Mondom talán kicsit szemrehányóan. Követi pillantásom, tekintete egy ideig elidőzik az undorító élőhalotton.

- Jöttem ahogy tudtam, amikor meghallottalak. Ne haragudj. – Kér bocsánatot egyből, ismét visszafordulva felém. Bennem meg rögtön feltámad a bűntudat, amiért őt hibáztattam, valamint a szégyen, amiért már rögtön segítségért kiabáltam ahelyett, hogy előbb megpróbáltam volna megoldani a helyzetet. Gyenge vagyok.

- Nincs miért haragudnom. – Rázom meg a fejem, majd rögtön el is kapom tekintetem, nehogy meglássa, hogy valami nincs rendben. Ismét csalódtam. Csalódtam magamban. Pedig már számtalanszor megfogadtam, hogy ezen változtatni fogok.  – De most már mennünk kellene. Louis-ék már elindultak. – Nézek rövid ideig rá. Ő bólint, majd amikor elkezdené kémlelni arcom én ismét elfordulok és elindulok az ajtó irányába. Harry gyorsan még felkapja csomagjait és már indulhatunk is. 

Amikor azonban már végre a bejárathoz érünk, a megkönnyebbülés helyett inkább pánik fog el. Egy egész horda özönlik le a főúton, egyenesen felénk tartva.

- Azt hiszem sietnünk kellene. – Mérem fel gyorsan az esélyeinket. Még elég messze járnak, el tudunk menekülni.

- Várj, azt figyi. – Szólal fel hirtelen mellettem Harry, az út túloldalán, egy elfektetett motor irányába mutatva. - Menjünk azzal. Az gyorsabb. - Csillannak fel rögtön szemei, akár egy ötévesnek, aki kiszemelt magának egy csinos új játékszert.

- Megőrültél? Lehet be sem indul. – Azonban mintha a falnak beszélnék, rögtön átfut a szemközti oldalra és ledobva cuccait, ráül a járműre. Idegesen fújtatok egyet, majd utána rohanok. Most nincs igazából kedvem egy ilyen vacakkal szarakodni, amikor tudom, hogy csak felesleges időpocsékolás. Na meg már amúgy sincs valami fényes hangulatom.

- Menjünk, észrevettek minket. Hagyd itt! – Mondom ingerülten az egyre sietősebben felénk igyekvő tömeg láttán, miközben egy helyben, tehetetlenül toporgok a fiú mellett, aki még mindig a motor beindításán bajlódik.

- Egy pillanat! - Próbálkozik ismét életre kelteni a roncsot.

- Jó, én mentem. – Mondom, majd valóban el is kezdek lassan kocogni. Arra számítok, hogy feladja, de nem úgy tűnik, mivel nem hallom mögöttem trappolását. Hátrapillantok. Még mindig a motorral bénázik. Jézusom! – Gyere már, kérlek! Úgy sem indul be. - Nyüsszögöm már totál kétségbeesve, mivel a zombik már csak alig egy utcányira vánszorognak tőlünk.

És ekkor, mintha kimondtam volna a varázsszót, a járműbe visszaszökik az élet, és hangosan morogva ébred fel. 
Ezt nem hiszem el. Sikerült neki. Elképedve bámulok a mellém faroló srácra, aki elégedetten mosolyog és előrébb csúszik, hogy üljek fel mögé.

- Te komolyan nem vagy százas. – Nevetek fel hitetlenül, fejemhez kapva. Erre mosolya még szélesebb lesz. Még mindig fejrázva felmászok mögé a motorra. Sosem ültem még ilyen járművön ezelőtt, ezért nem tudom mit kellene csinálnom. Amikor Harry meghúzza a gázt, tudatlanságomnak köszönhetően majdnem le is vetődöm róla, ám még időben elkapom a derekát, amit óvatosan át is ölelek.

- Amúgy tudsz ilyent vezetni? - Kérdem hirtelen, terelve a témát a kialakult feszült és kissé intim helyzetről.

- Nem, soha életemben nem mentem még motorral. - Harsogja túl a fülembe süvítő szelet, mire még a vér is megfagy ereimben, és átfut az agyamon, hogy még az is lehet, hogy nem a zombik miatt fogok meghalni. - Nyugi, csak viccelek. - Mondja egy idő után. - Profi vagyok, csak figyelj. - Kacag fel, majd meghúzza a gázt és csak úgy szárnyalunk vissza a táborunk felé.