Huszonhét

27.

Mona szemszöge
- Mintha szerepet cserélnénk -

Miután fél napos gyaloglás után átcuccolunk egy biztonságosabb helyre, villámcsapásként jön a felismerés, hogy tulajdonképpen nincsenek holmijaink, semminemű ételünk, sőt még alvóhelyünk sem. Tehát gyakorlatilag nincs semmink. És ekkor a srácok is észhez kapnak, kiderül, hogy nekik is kifogyóban vannak a készleteik. 
Innen jön az a szerintem hihetetlenül ostoba ötlet, hogy valakinek el kellene mennie egy beszerző körútra. A fiúk elmondják, hogy ilyenkor sosem tudnak dönteni, hogy ki menjen, nincsenek a csapatban olyan kimondottan vállalkozó szellemű egyének, ezért mindig sorsolnak. Ezt tartom ostobaságnak. Mármint, most miért nem lehet, hogy mindenki együtt menjen? 
Mert úgy sokkal biztonságosabb, sőt még gyorsabb is lenne? Igen, valóban logikus...

Sóhajtok egy hatalmasat, miközben még mindig csendesen ücsörgök egy fa árnyékában, mentve magam a hirtelen kialakult tikkasztó hőségtől. Egy szó nélkül végignézem, ahogy a fiúk különböző hosszúságú botokkal sorsolnak. Ezúttal Louis, Harry és Teo húzzák a rövidebbet. Megrázom a fejem, miközben fancsali képüket nézem. Nyilvánvaló, hogy nincs sok kedvük ehhez az egészhez. De hát kinek is lenne?

- Én is elmegyek. – Szólal fel hirtelen mellettem Hope, mire azonnal felkapom a fejem. Ezt az előző kérdésem, miszerint "Kinek lenne?" nyilván nem gondoltam teljesen végig. Nem is értem, hogyan gondolhattam, hogy ő, pont ő, kihagy egy ilyen alkalmat, ahol eshet-kelhet, megsérülhet, elveszhet, de még meg is halhat. Miért is tenné? 
Már a fiúk taktikáján is csak a szemem forgattam, de az ötlettől, hogy Hope is velük menjen, egyenesen feláll a szőr a hátamon.

- Mi? Nem mész te sehova. - Rázom meg a fejem. 

- De elmegyek. Nincs semmink. – Néz velem farkasszemet. Hirtelen megrémít a tekintetéből sugárzó erő, valamint meglepődök saját gyengeségemen is, ezért elkapom pillantásom. Mintha szerepet cserélnénk. Érzékelhető, hogy mind a ketten változunk. Bár azt hiszem ez nekem nem válik előnyömre.

- Legyen, nem szabhatom meg mit csinálsz. - Rázom ismét fejem, azonban ezúttal nem rosszallóan, hanem lemondóan. - De ígérd meg, hogy vigyázol magadra. –  Keresem pillantását, amit addig nem eresztek, amíg bólogatni nem kezd.

Ezután mindenki szépen lassan elkezd készülődni, közben én még odamegyek Louis-hoz. Nem tudom miért pont hozzá, talán hármuk közül benne bízom a legjobban. Túlzás lenne azt mondani, hogy bízok benne, de azok után, amit Hope-ért tett, abban egészen biztos vagyok, hogy vigyázni fog rá. A szívére kötöm, hogy óvja meg és figyeljen rá. Még váltok vele pár szót, és a kis csapat már útnak is indul. 

Körülbelül már három órája várunk, persze valójában fogalmam sincs a pontos időről, ezt csak megérzés alapján határolom be. Körbenézve azzal találom szembe magam, hogy a srácok halálra unják magukat, Zayn, Austin és Liam fájdalmas pillantásokat váltanak, Paul talán alszik, Ray pedig ha jól tudom a környéket fedezi fel. És aztán itt vagyok én, aki... Igen, Niall-el beszélget. Aranyos, hogy próbál lekötni, de... Mondjuk egy éve felszabadultabban tudtam volna vele beszélgetni. Tény, hogy Hope után benne bízok  a legjobban, de még mindig érzem, hogy nem vagyok képes megnyílni neki. Nem merem közel engedni. Fogalmam sincs, mi lehet az oka, egyszerűen csak... Nem megy. Pedig már bizonyított. Nem is egyszer. De egyszerűen nem megy. Tudom, hogy bennem van a hiba, de azt hiszem nem tehetek ellene. 
- Ez a semmittevés kikészít! - Nyöszörgi Zayn, miközben egy fűszállal játszadozik. Erre én is észhez kapok, és abbahagyom az elmélkedést.
- Engem is. -Bólogat egyetértően Austin.

- Na végre! – Ül fel hirtelenjében Liam, aki a következő pillanatban már a távolba kezd hunyorogni. – Ez meg mi a… - Kémleli a szépen sorban felbukkanó alakokat. Először nem értem, hogy mégis mire gondol, aztán meglátom, hogy Louis-ék mögött, Harry konkrétan egy motort tol.

- Én már nem lepődök meg semmin. – Legyintek, majd felpattanok és a társaság üdvözlésére sietek. Persze rögtön odaszaladok unokatestvéremhez, akit aztán alaposan szemügyre is veszek. Meg kellene lepődnöm, amiért keze be van kötve? 
- Ne kérdezd. - Mondja fejrázva, majd a következő pillanatban kitör belőle a nevetés. Ez ismét olyan váratlanul ér, hogy először elakadt lélegzettel figyelek, majd végül vele együtt nevetek. Jó érzés ilyen felvidultnak és megkönnyebbültnek látni. Ez az a lány, akit ismerek. És azt hiszem végre én is kezdek magamra találni.

A nap közben lenyugszik, ezért, miután a frissen visszatért tagok lepakolták a zsákmányokat, tábortüzet gyújtunk és mindannyian köré telepszünk, várva a nap sztorijára, azaz a srácok beszámolójára. Louis után Harry szemszögéből is megtudhatjuk a történteket, miközben Hope csak csendesen mosolyog, és néha-néha szól csak bele a történetbe.

- Nincs sok hozzáfűznivalóm. Semmi újdonság. Elestem, elvágtam a kezem, megküzdöttem egy zombival, utána pedig ott akartam hagyni Harry-t miközben a motorral bajlódott. – Nevet fel. Tekintetem egy kicsivel tovább rajta időztetem. Annyira szeretem. Jó érzés újra mosolyogni látni, nevetni hallani. Már nem érdekel, hogy én miért nem tudtam megadni neki ezt, örülök, hogy valakinek sikerült. Bárcsak mindig ilyen maradna. Bárcsak újra boldogok lehetnénk...

Miután befejezzük a vacsorát és kellőképpen kibeszélgetjük, nevetjük, és hülyéskedjük magunkat, az utóbbit persze csak a fiúk, felállítjuk a sátrunkat. Hát nem egy leányálom, az biztos. Természetesen a srácok jót szórakoznak rajtunk. Aztán végül kiderül, hogy Liam ennek szakértője, és így hosszas kínlódások után segít nekünk, azaz konkrétan az egészet megcsinálja egymaga.

- Köszönjük, egyszer még megháláljuk valahogyan. – Mosolyog a fiúra Hope, aki csak megvonja a vállait és legyint egyet, miszerint ez neki semmiség.

- Szóval, hogy lesz az őrködés? – Kérdem, a lényeges dologra kilyukadva, miután elnyomok egy ásítást.

- Pihenjetek csak, majd mi figyelünk. – Mondja Zayn.

- Dehogyis, nem várjuk el tőletek. Ti is legalább annyira fáradtak lehettek, mint mi. – Mondom kapásból a választ. – Bár Hope-nak tényleg pihennie kellene... - Teszem még gyorsan hozzá.

- Mi? Dehogy! Bírom én is. – Próbál magára mosolyt erőltetni az említett lány. Túl rossz színész.

- Kérlek... Most jöttek vissza az emlékeid, hozzátenném azoknak is csak egy csekély része, kétszer, bocsánat háromszor végigfutottál egy erdőt, és több kilométert gyalogoltál... Le sem tagadhatod, hogy nem vagy fáradt.

- Oké, mindjárt beájulok, de attól még... – Próbálkozik.

- Pihenj. – Néz bele szemeibe Louis is. Hope még egy ideig hezitál, aztán bólint egyet. – Én majd kezdem akkor.

- Veled tartok. – Mondja felnézve Niall is. Valami furcsa benne. Valami más. Nem tudom, hogy mi lehet, de érzem. A haja még mindig ugyanolyan rendezetlenül és kócosan áll, a szemei még mindig ugyanolyan kéken csillognak... De akkor mi?

- Oké Mona? – Térek vissza Harry hangjára gondolataimból.

- Tessék? – Emelem rá zavaros tekintetem.

- Csak azt mondtam, hogy Niall-ék után őrködhetnénk együtt. Ha neked is megfelel.

- Ja, igen. Persze. – Bólintok.

- Hát akkor jó éjt. – Búcsúzik a fiúktól Hope, akik szintén a sátoraik mélyébe vánszorognak.

Komfortosan elhelyezkedem a hálózsákomban és mire barátnőm felé fordulok, ő már békésen szuszog kényelmes kis vackában. Sóhajtok egy nagyot, majd szinte én is azonnal álomba merülök.

Louis cirógatására ébredek. Kinyitom a szemeimet, és a felettem tornyosuló sötét alakra kapom őket. Ő bólint egy aprót, amikor megbizonyosodik róla, hogy felébredtem, és el is kezd kimászni a sátorból.

Hihetetlen fáradtan és nyűgösen érkezem a már tűz mellett kuporgó Harry-hez, aki barátságosan üdvözöl, azonban tőlem csak valamiféle morgás formájában kap választ.

- Szóval nincs kedved beszélgetni... – Mondja ki tényként, azonban én mégis bólintok. - Isteni. – Sóhajt egyet, miközben egy kaviccsal játszadozik kezei között. Fel-alá dobálja az apró kődarabkát, majd végül megunja, és a bozótba hajítja. Ezután elkezd fütyörészni. Erre ismét kap tőlem egy nem túl kedves pillantást, így inkább abbahagyja. Még csak úgy tíz perc telhetett el, én azonban máris elkezdek szenvedni. Nagyokat kell pislognom, hogy szemem nyitva tudjam tartani.

- Figyi, ha ilyen fáradt vagy, szólunk valakinek és levált... – Helyezi magát kényelembe a tűz mellett.

- Nem kell. – Mondom halkan.

Őrpartnerem erre megvonja vállait, és még lejjebb csúszik, míg végül fekvő helyzetben nem találja magát. Velem ellentétben elég élettel telinek tűnik, elkezd dúdolni, valami ismerős dallamot.

Utoljára a világosodó égboltra, a madarak csipogására és Harry egyenletes szuszogására emlékszem, aztán nekem is elsötétül minden. Elalszom.

- Mona! – Rettenek fel az egyetlen hangra, amitől még a hátamon is égnek áll a szőr. Hope sikítására. Szemeim rögtön kipattannak, és mint valami őrült, rögtön rohanok hozzá.

A sátorajtóban olyan látvány fogad, amitől egyből elgyengülök. Erősen kell koncentrálom, hogy ne essek össze, és megbírjam még tenni azt a pár métert, ami felfedi számomra az igazságot, hogy mi is folyik odabenn.