Huszonkilenc

29.

Harry szemszöge
- Kétségbeesetten szeretnék neki segíteni -

Mire visszaérek a táborba a sátor és a környéke szinte ragyog. Ray és a többiek remek munkát végeztek. Ugyan percek alatt feltakarítottak, nekem még mindig a szemem előtt lebegnek az ott látottak. Hope, ahogy véres kezeit bámulja, majd hirtelen felsikít... A férfi mozdulatlan teste, és a mindent beterítő vöröslő folyadék.

És beugrik egy másik kép is, ahogy épp egy fiatal srácot marcangol egy élőhalott. Szintén egy rémes kép, ami beleégett az emlékezetembe. 

Elkapom a fejemet és odasietek a tűz körül tevékenykedő srácokhoz.

- Mi van? - Kérdi idegesen Louis, amint észrevesz.

- Mindenki jól van. - Motyogom. - Közülünk legalábbis... - Amint hozzáteszem ezt a mondatot ismét elkap az a rossz érzés. - Majd... Valaki elmeséli. Én most... Nem tudom. – Mondom zaklatottan. Ez mindenkinek fel is tűnik, értetlenül néznek össze, de persze ennyivel nem elégszenek meg.

- Most komolyan? Mi itt halálra izguljuk magunkat te meg ennyivel elintézed? - Értetlenkedik barátom.
- Majd... - Kezdeném, de nem hagyja, hogy befejezzem.
- Mikor majd? - Emeli fel hangját. 

- MAJD! Hagyjál már békén. – Kiálltok rá ingerülten. – Nem elég az, hogy nem esett baja senkinek közülünk? – Kelek ki magamból. Nem hiszem el, hogy nem tudja megérteni, hogy egyszerűen nem vagyok képes arra, hogy most erről beszéljek.

- Jól van, nyugodj le. – Lép oda hozzám Ray, aki egyik kezét vállamra helyezi. Én elhúzódom érintése elől és feltartott kezekkel lépek egy lépést hátrafelé.

- Rendben. Azt hiszem jobb lesz, ha visszamegyek. Viszek valami száraz ruhát Hope-nak... Csak ha Liam keresne... – Mondom már nyugisabban. Erre Ray bólint, Louis pedig hátat fordít és szóra sem méltatva visszamegy eddigi helyére. Igen, nyilván megsértettem és totál kiakadt rám. De nem tehetek róla. Ez most tényleg nem megy...

Miután a lányok sátrából felszerelkezem egy tiszta,száraz pólóval, egy nadrággal, valamint egy pulcsival, mivel arra következtetek, hogy a hideg a folyóvíz miatt Hope valószínűleg halálra fagyhatott, lassan indulok vissza abba az irányba, amerre az előbb még egy holtestet cipeltem. Az emlékre megrázkódom és minden erőmmel azon vagyok, hogy kizárjam fejemből a folyton felvillanó rémképeket. Nehezen tudok másra koncentrálni.

Ahogy odaérek a helyszínre, a lányokat még mindig ugyanott találom. A fiúk már leléptek, gondolom jobbnak látták, ha magukra hagyják őket egy kicsit. Lehet most nekem sem kellene zavarnom, de... Segíteni szeretnék.

Előlépek a fák takarásából, és amikor feltűnik nekik, hogy ott vagyok, hirtelen egy kétségbeesett és könyörgő szempárral, valamint egy másik érzelemmentes, üres szempárral nézek farkasszemet. Furcsa, hogy eddig ez a két szerep felcserélve volt...
Mona odasiet hozzám és halkan kezd el beszélni.

- Kérlek, valahogy beszélj vele, és mondd meg neki, hogy nem az ő hibája, ami történt. Ismerem, tudom, hogy milyen. Az őrületbe fogja magát kergetni, ha ezt így folytatja. Légyszi vedd rá, hogy jöjjön vissza a táborba. Nem hajlandó megmozdulni, sőt mi több, beszélni is alig akar. Nem fojthatja magába. Már nem tudom, hogyan segíthetnék, én már megpróbáltam mindent. – Markol hajába a lány. Szemeiben látom megcsillanni a könnycseppeket. Teljesen tehetetlen. 

- Jó, rendben. Megpróbálok vele beszélni. – Bólintok rá, bár egyelőre fogalmam sincs, én mit tudnék neki mondani, amitől megváltozna a véleménye. – Te menj csak vissza nyugodtan a táborba, vigyázok rá. – Fordulok ismét a lány felé, aki egy ideig egy helyben toporog, végül bólint egyet. Egy utolsó aggódó pillantást vet a háttal ücsörgő lányra, majd ismét szemeimbe néz, azt mérlegelve, hogy valóban bízhat-e bennem, és aztán végül elindul vissza, a tábor felé.

Hosszasan fújom ki a levegőt. Valamilyen különös okból kifolyólag elkezdek izgulni, amikor Hope felé közelítek. Nyilván azért, mert sosem voltam jó az ilyen lelkizős, szónoklatos dolgokban. Mindig volt aki beszélt helyettem egy-egy díjátadón vagy gálán. Nekem valahogy ezek sosem mentek...

Letelepszem a lány mellé, aki mereven maga elé bámul. Üveges szemeiből úgy tűnik, megállíthatatlanul törnek elő a könnycseppek, ajka remeg, keresztbe font kezeivel próbálja magát felmelegíteni.

- Hoztam... Khmm. – Megköszörülöm a torkom, ami teljesen kiszáradt. Hangom mély és rekedtes. – Hoztam neked pár ruhát, gondolom, fázol. – Erre csak lehunyja szemeit, de nem mond semmit. – Kérlek, vedd fel őket, a végén még teljesen kihűlsz... – Fogom könyörgőre a figurát, bár úgy tűnik ez sem igazán hatja meg. Előveszem a pulcsit és gyengéden vállára terítem. A mozdulatra hirtelen összerándul, felhúzza térdeit, amiket át is ölel. – Nézd, én elhiszem, ha zaklatott vagy. Megértem. – Motyogom. Erre keze felett rám sandít.

- Tényleg? Tudod milyen megölni egy másik embert? Kioltani egy életet? –  Hangja érdes és gyenge, hallani, hogy már egy ideje nem szólalt meg. Ezúttal én hőkölök hátra. Hisz pont csak ő egyedül tudja, hogy valójában nagyon is tudom, hogy milyen ez. De akkor ezek szerint, nem emlékszik. Kissé talán bánatosan rázom meg a fejem, miközben én is a távolba bámulok.

- Tudom. – Amikor pár másodperc, vagy talán perc elteltével ezt kimondom, egyenesen csillogó zöld szemeibe nézek, amik erre kissé talán kitágulnak. – Én is öltem már embert. És ezt te is nagyon jól tudod. – Ekkor ismét lesüti a szemét és elkezd szipogni.

- Még ez is. – Suttogja halkan. - A rohadt életbe, hogy nem emlékszem. Nem hiszem el. – Törölgeti szemeit. - Miért történik velünk mindez? – Pillant ismét rám, választ várva. Sajnos nem tudok szolgálni semmi magyarázattal, csak bánatosan megrázom a fejem. Fogalmam sincs. 
Testén ismét végigfut egy rázkódás és elkezd keservesen sírni, de olyannyira, hogy még a szívem is belefacsarodik. 
Ahogy végigpillantok ezen a törékeny és tehetetlen lányon, mintha megváltozna bennem valami. Kétségbeesetten szeretnék neki segíteni, kerüljön bármibe is.