Harmincegy

31

Mona szemszöge
- Na, végre idefigyelsz. -

- Ha Harry azt mondta vigyáz rá, akkor vigyáz is.  Nyugi, biztos csak elbeszélgettek vagy valami. Velem is előfordul néha, hogy megfeledkezem az időről. – Próbál nyugtatni Niall, miközben a folyó felé tartunk.

- De ennyi ideig? Nem hinném. – Mormogom az orrom alatt, miközben elhúzom szemem elől azt az idegesítő faágat, ami történetesen mindent kitakar. És sajnos az a látvány fogad, amit nagyon is jól sejtettem. Semerre sem látom őket.

- Elmentek sétálni? – Találgat tovább, amikor neki is feltűnik, hogy nincsenek itt. 

Akármennyire is aranyos, engem jelen pillanatban csak idegesít, olyannyira aggódok. 

Közelebb megyek a parthoz, és körülnézek. Sehol senki. Szívem vadul kezd el dübörögni, testemet rögtön átjárja az a baljós érzés, tudom, hogy valami nincs renden.

- Várj. – Teszi ki hirtelen elém kezét Niall, így megállítva, nehogy még egy lépést tegyek. 

Bosszúsan tekintek rá, nem értem, hogy miért nem szeretné, hogy elkezdjem őket keresni. 

– Nézd. – Mutat lefelé, valamiféle válaszképpen ki nem mondott kérdésemre, és bosszankodó arckifejezésemre. Nem értem, hogy mit akarhat, de végül lepillantok lábaim elé.

Valaki a nyirkos homokba vésett pár szót. Mégpedig a következőket: „Ne aggódjatok, pár nap múlva visszajövünk, maradjatok itt. H&H” 
Mi? Ez micsoda? Értetlenül nézek a mellettem ácsorgó fiúra, aki még mindig összehúzott szemöldökkel kémleli az írást. Végül, mint aki már mindent ért, felpillant rám. Szemei megértést és némi együttérzést tükröznek.

- Ez mit jelentsen? – Rázom fejem továbbra is értetlenül.

- Elmentek. Ezt ők írták. H&H, mint Harry és Hope.– Vet még egy pillantást a karcolatra, majd utána rám.

- De... Miért mentek el? – Nézek magyarázatot várva a kék szempárba. Hangom valamiféle cincogásra emlékeztet, el se hiszem, hogy ezt én adom ki, de nem tudok ellene semmit sem tenni. Testem elkezd remegni, és teljesen átveszi felettem a hatalmat a kétségbeesés. Lelki szemeim előtt máris olyan képek lebegnek, amelyek legrosszabb rémálmaimban kísértenek. Hirtelen úgy érzem, az összes erő elhagyja testem, nagyon kell uralkodnom magamon, nehogy összeessek, pedig még egészen végig sem gondoltam, hogy mi is történik.

- Nem tudom. Egészen biztosan nem Harry ötlete volt. Bár ahogy Ray elmesélte ő is elég feldúlt volt. De akkor sem hiszem. – Rázza meg fejét. – Talán Hope szerette volna.

- Csak így szó nélkül itt hagyott? Hogy tehette? – Tanácstalanul beletúrok hajamba, miközben elkerekedett szemekkel körbenézek.

- Mona, nyugodj le egy kicsit. Nem lesz semmi baj. Mind a ketten nagyon életrevalóak és eszesek. Nem hiszem, hogy bármi bajuk is eshetne, nem olyan hülyék, hogy veszélybe sodorják magukat, vagy ha már itt tartunk egymást.

- De miért? Miért ment el? Pedig én próbáltam neki segíteni. – Mondom letaglózottan, valamilyen szinten mégis bosszúsan egy kicsit. Túlságosan is aggódok Hope miatt ahhoz, hogy bármiféle értelmes reakciót préseljek ki magamból, vagy esetleg elkezdjek gondolkozni. Az érzelmeim hurrikánként söpörnek végig rajtam, nem tudom hol van a fent és a lent, abban sem vagyok biztos, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Azt hiszem sokkos állapotba kerültem. 

- Lehet épp ez volt a baj. Félre ne érts, tudom, hogy te csak jót akartál neki, de valószínűleg neki most nem pátyolgatásra van szüksége. Valahogy meg kell emésztenie ezt a helyzetet, és nem hiszem, hogy ez könnyen menne neki, ha valaki folyton lesné minden egyes mozdulatát, vagy reakcióját. Szerintem nincs szüksége a sajnálatunkra. – És bizonyára igaza is van, de nekem továbbra is csak egyetlen egy dolog jár a fejemben. Itt hagyott. 

- Egyedül hagyott. – Suttogom.

- Dehogy hagyott! Azt írták pár napon belül visszajönnek, ugye? – Kérdi Niall, de választ nem kap, még mindig bambán a folyó túlpartját kémlelem. Lefagytam. Teljesen átvette elmém felett a hatalmat az a tudat, hogy magamra maradtam. Erre ő megfogja állam és maga felé fordítja, mintha csak egy kisgyerekkel beszélne. – És mi is itt vagyunk neked. Figyelj ide. Én itt vagyok. – Mondja halkabban. Erre lassan belenézek szemeibe. Miért törődik ennyire velem? Miért akar megnyugtatni? Miért van igaza? És miért érdekel az engem egy kicsit is? 
Kócos haja már szinte teljesen barna, rögtön tudtam, hogy nem eredeti szőke. Szakmai ártalom... Gyönyörű kék szemeivel pedig arcomat fürkészi, miközben ajka egy óvatos mosolyra húzódik. Alig pár centi van arcunk között.

Ne! Mi történik? Mintha megbabonázna, továbbra sem tudok mozdulni, valamint teljesen leomlanak előtte gondosan felépített falaim, szemeimből akármit ki tudna olvasni, amit csak szeretne. Lélegzetét érzem bőrömön, amitől kiráz a hideg és behunyom szemeimet. Szorosan összeszorítom őket és próbálom kiűzni fejemből azoknak a kék szemeknek a gondolatát. És ekkor érzem meg ajkait sajátomon. Csupán csak egy pillanatig tart az egész, de tetőtől talpig átjár egy érzés. Hirtelen egész testemen átfut egy kellemes bizsergés, ami lebénítja eddig is mozdulatlan testem, és ha akarnék, sem tudnék elhúzódni. De az az igazság, hogy... Nem is akarok!? Mi? Miért? Mi történik velem?

Kótyagosan nézek farkasszemet Niall-el, amikor elhúzódik tőlem.

- Na, végre idefigyelsz. – Mosolyog önelégülten bár egy kicsit ő is meglepetten. 
Még hogy idefigyelek? Jelen pillanatban azt sem tudnám megmondani, hogy mi a nevem, nem, hogy még figyeljek is. – Ne haragudj. – Teszi hozzá mellékesen.

Én csak megrázom a fejem, de továbbra is csak bámulok magam elé, miközben agyamba olyan sebességgel özönlenek a hirtelen felbukkanó kérdések, hogy szinte elszédülök. Miért tette? Tényleg csak azért, hogy lenyugtasson? Vagy vajon érdeklem? 
És ami a legfontosabb...Miért nem ellenkeztem?