Harminckettő

32.

Zayn szemszöge
- Hé, honnan van ennek cigije? -

Épp azzal próbálom elütni unalmas perceimet, hogy a tüzet piszkálom egy hosszú bottal, figyelve a csapkodó lángcsóvákat, amelyek időnként megkapják a faágat, amikor beviharzik Mona, majd nem sokkal utána Niall is. Eléggé feszültnek tűnnek mind a ketten. A lány mit sem mondva, rögvest sátrukba siet, Niall pedig zsebre dugott kézzel zavartan megáll előttünk.

- A többiek? – Térek rá rögtön a lényegre, hisz Hope és Harry nem jöttek vissza velük. Az ugyan már nyilvánvaló, hogy bajuk nem esett, mivel akkor feldúltabbak lennének, azt mégsem értem, hogy hol maradnak már.

- Elmentek. – Jelenti ki a srác egyszerűen. – Mire odaértünk már eltűntek. A homokba írtak egy rövid üzenetet, hogy hamarosan visszajönnek. Úgy értve, pár nap múlva... – Ad rögtön magyarázatot is a dologhoz, mivel csak értetlen pillantásokba ütközik.

Nagyra tágult szemekkel bámulok rá. Most komolyan beszél? Ha igen mégis hogy lehet ilyen nyugodt?

- Hogy mi van? - Bukkan elő az egyik sátorajtóban Louis. Ő is hasonlóképpen, akárcsak én el van képedve.

- Igen. Azt hiszem Hope helyesen is döntött. Szüksége volt egy kis magányra és nem kért a sajnálatból. Érthető. Harry pedig vele van, meg tudja védeni. – Vonogatja vállait Niall.

- De... Akkor is. Utánuk kellene mennünk! – Erősködik  tovább Louis aggódva.

- Ha Mona képes volt felfogni, akkor neked is sikerülni fog. – Mondja Liam, átlátva a helyzetet. 

Gyakorlatilag, mint általában mindig, most is igaza van. Ebbe még bele sem gondoltam, nekem is rögtön az jutott eszembe, hogy meg kell őket keresnünk. De ha Mona képes elhinni, hogy minden rendben lesz, mi miért ne tennénk? Nála jobban senki nem aggódhat... Valamint, ha Hope-nak tényleg erre van szüksége... Bár természetesen annak ellenére, hogy belátom, hogy hagynunk kell őket, én is mérhetetlenül aggódok, hisz mégiscsak az egyik legjobb barátomról és egy számomra nagyon fontos leányzóról beszélünk...

- Egyébként Austin-ék merre járnak? – Vált hirtelen témát Teo.

- A másik irányba indultak Monáék keresésére. – Válaszol neki Liam, rögtön elgondolkodva.

- És az normális, hogy még mindig nem jöttek vissza? – Tesz fel egy újabb kérdést szemöldök ráncolva a görög srác. 
Tényleg elég rég elmentek már, mostanra vissza kellett volna térniük. Eddig fel sem tűnt, hogy gyanúsan sokáig vannak távol.

- Nem vagyok benne egészen biztos. – Mondom, miközben tekintetem végigfuttatom az aprócska tisztást körülvevő fák között, míg végül meg nem állítom ott, amerre feltehetőleg távoztak.

- Lehet eltévedtek vagy valami. Utánuk kellene mennünk. – Veti fel Niall. Rajta is látom, hogy hirtelen elkezdett aggódni.

- Rendben. Ki marad őrködni? – Kérdem.

- Én ezúttal biztosan nem. – Bújik elő sátrából Louis. 
Körbenézve látom, hogy tulajdonképpen senkinek nem fűlik ahhoz a foga, hogy továbbra is csak itt tétlenkedjen.

- Gondolom Mona nem akar sehova se menni, szóval én itt maradok vele, ha kell. – Ajánlja fel végül Niall egy vállrándítás kíséretében. A többiek helyeslik a döntést, én csak bólintok egyet, majd rögvest fel is tápászkodom az eddig ülőhelyemként szolgáló öreg, korhadó tuskóról.

Gyorsan felszerelkezünk pár szükséges holmival, majd ismét bevetjük magunkat az erdő sűrűjébe. Egymás mellett sétálunk, igyekezve a lehető legkevesebb zajt csapni, hiszen sosem lehet elég elővigyázatos az ember, bárki és bármi lófrálhat még errefelé...

Alig gyalogolunk negyed órája, amikor valamiféle raktárépületekbe botlunk. Tapintható a feszültség, de senki nem meri kimondani a gondolatait. Én személy szerint rettenetesen be vagyok parázva, mivel sejtem, hogy nem csak egy egyszerű rosszul bevett kanyarról van itt szó, gyanítom van valami abban a raktárban...

- Srácok, nem tudjuk, hogy mivel vagy kivel, esetleg kikkel állunk szemben, szóval azt tanácsolom, hogy... – Néz körül gyorsan Liam, kiélvezve vezető pozícióját, egyesével belenézve mindenki szemébe. – Szóval egy darabig még várjunk az épület körül csendesen. Figyeljük meg, hátha valaki ki, esetleg bemegy. Aztán majd idővel közelebb merészkedhetünk, de egyelőre én nem javaslom. – Tálalja önelégülten és izgatottan.

Általában a döntő többség egyetért Liam javaslataival, ez ezúttal sincs másképp. Csendesen lapulunk az épületet körülölelő sövényben, de eddig semmi mozgást nem tapasztaltunk.

- Legyen már valami, ez a várakozás idegőrlő. – Szűri ki fogai között Liam.

Mintha csak meghallotta volna szavait, egy férfi lép ki az egyik ajtón. Ebből a messziségből nem tudom kivenni arcvonásait, csak annyit látok, hogy ráérősen nyújtózik egyet, majd rágyújt egy cigarettára.

- Hé, honnan van ennek cigije? – Kérdem elképedve. Szinte amióta a járvány kiütötte a fejét, nem jutottam dohányhoz. Igaz már nem hiányzik annyira, de kezdetben azt hittem belehalok a nikotinhiányába, az elvonási tünetek kikészítettek.

- Ssh! – Csitít le rögtön Liam, amikor a férfi rejtekhelyünk irányába kapja fejét.

Idegesen alsó ajkamba harapok. Hogy lehettem ekkora idióta, hogy hangosan is kimondtam első gondolatom, hogy megfeledkeztem magamról?

Az ürge még mindig a bokrot tanulmányozza, majd legnagyobb bánatunkra el is indul felé.

A picsába, ezt megint megcsináltam!

Amikor a krapek már csak pár méternyire jár ijedten Liam-re emelem tekintetem, aki lemondóan csóválja a fejét, de végül nyugalomra int. A férfi odaér a bokorhoz, és legnagyobb meglepetésünkre nem csinál semmit. Azaz gyakorlatilag mégis... Kigombolja nadrágját, lehúzza cipzárját és épp elkezdene... Pisilni, ha valaki, nem is tudom örömünkre-e vagy bánatunkra, nem szakítanák félbe ezt a műveletet...