Harminchárom

33.

Niall szemszöge
- De ennek ellenére még mindig kedvelsz -

- Na már! Most komolyan... Gyere már ki! – Kérlelem vagy ezredszerre Monát, aki még mindig sátrában gubbaszt. – Tudod te milyen unalmas itt kint ücsörögni egyedül? – Kérdem. A válasz továbbra is a némaság. A tűz ropogásán és az általam belelógatott faág sistergésén kívül minden a némaságba burkolózik. Szinte már örömmel nézem a fellángoló botot, mivel végre történik valami. A még nemrég buján zöldellő levelek lángra kapnak, és büdös fekete füstöt hagynak maguk után. Gyorsan, undorodva dobom el a gallyat.

- Mi van, ki akarsz füstölni? – Hallom meg egyszer csak a lány nyers hangját. Rögtön felkapom a fejem és mosolyogva invitálom, hogy üljön le mellém. Ő keresztbe font karral, makacsul összeszorított szájjal és mit sem sejtetően bámulva ácsorog sátra bejáratánál, majd végül lassan elindul és leül velem szembe, a tábortűz túloldalára, megtartva a kellő távolságot.

- Mi a baj? – Kérdem figyelmen kívül hagyva megjegyzését.

- Hogy mi a baj? Ez ugye csak egy költői kérdés volt? - Néz rám, úgy, mintha... Nem is tudom. Talán mintha én semmit sem érthetnék.

- Nem, valóban érdekel. - Mondom értetlenül.

- Azon kívül, hogy éppen csak most tűnt el az egyetlen személy, aki még fontos nekem, a te egyik idióta barátoddal? Azon kívül, hogy szemét élőhalottak lepték el a világot? Azon kívül, hogy még tetőzve a körülményeket, elmebetegek is járkálnak? Azon kívül, hogy teljesen ki vagyok és össze vagyok zavarodva és te ezt kihasználod? – Néz rám a végén, dühösen, fújtatva. - Azon kívül semmi.

- Tényleg ezt gondolod? – Tátom el a számat.

- Ezt. – Rázza meg fejét még mindig haragosan.

- De ennek ellenére még mindig kedvelsz. – Mosolyodom el kajánul. Hirtelen egy ötlet fogalmazódik fejemben.

Igaza van, hogy valamilyen szinten kihasználom. De nem őt. Hanem azt, hogy össze van zavarodva, és így nem képes fenntartani a maga köré épített pajzsát, ami az utóbbi időben már épp eltűnő félben volt. A táborban történtek után azt hittem végleg leomlott. Azonban most ismét itt van. Habár ő azt gondolja, ez védi meg, valójában nem. Ez a burok csak elzárja mindentől és mindenkitől. Ez rossz. Le kell rombolnunk, most már végleg.

- Hogy mi van? – Kerekednek el szemei a döbbenettől.

- Jól hallottad. Nagyon is bírod a búrám. – Vigyorgok még mindig teli szájjal. Nem tehetek róla, értetlen képe láttán, ami gondolom hirtelen témaváltásomnak köszönhető, nem bírom visszafogni magam.

- Hát te teljesen meghibbantál. – Rázza meg fejét, majd készülne távozni, én azonban számítva erre, egy pillanat alatt mellette termek és megragadom kezét. Először lepillant csuklójára amit még mindig fogok, majd kérdőn szemeimbe néz. – Oké. Hálás vagyok. – Mondja végül még mindig meghökkenve. Szinte látni rajta milyen erősen gondolkodik, hogy hogyan is bújhatna ki a dolog alól. – Számtalanszor megmentetted az életünket, mindig kedves voltál velünk, vigyáztál ránk és törődtél velünk. Valóban hálás vagyok.

- Nem hibbantam meg. – Mosolygom. – Sokszor megmentettem az életed, és még meg is fogom, ha szükséged lesz rá, kedves vagyok veled, mivel tudom, hogy ezt érdemled, vigyázok rád és törődök veled, mert akár tetszik akár nem, fontos vagy nekem Mona. – Nem tudom, honnan jön hirtelen mindez a bátorság, hogy kimondjam ezeket, de úgy érzem már tényleg nincs vesztenivalóm.

Ha lehetséges szemei még jobban elkerekednek, szinte kétségbeesve néz rám. És én ismét megteszem azt a dolgot, amit a folyóparton. Megcsókolom.

Érzem rajta, hogy váratlanul éri a dolog, de... De nem ellenkezik! 
Ebben a pillanatban madarat lehetne fogatni velem, annyira örülök.

A következő másodpercben azonban érzem, hogy valami megváltozik, Mona kezeit mellkasomra helyezi és taszít rajtam egy akkorát, hogy elveszítem egyensúlyom és szinte seggre ülök.

Zavartan pislogok, amikor feltűnik, hogy egy kést előrántva azt rögtön egy élőhalott fejébe mélyeszti. Zihálva veszem a levegőt, most esik csak le, hogy mi is történik.

- Csak... – Rázza meg fejét, miközben a szavakat keresi. Ő is legalább annyira zavarban van, mint én. – Majdnem megharapott. Inkább... Figyelnünk kellene. – Kapja el tekintetét.

Kissé feldúlt, de nem dühöng... Ez hihetetlen nagy haladás!

- Köszönöm. – Lehelem hálásan, majd én is körbekémlelek. Van egy sanda gyanúm, hogy van ott még, ahonnan ez a csúfság jött, tehát jobb lesz, ha felkészülünk.

Gyanúm hamar be is bizonyosodik. De még mennyi van ott... Egy egész horda özönlik egyenesen felénk az erdő mélyéről.

Gyorsan Monára pillantok, ő szinte lefagyott, csak bámulja az egyre közeledő rothadókat. Megragadom a kezét.

- Fuss. – Kezdem el magam után húzni. Fogalmam sincs, mit csinálok, csak azt tudom, hogy nagyon gyorsan el kell tűnnünk a közelből, mivel ennyi döggel nem vagyok képes elbánni, az egyszer biztos.