Negyven

40.

Louis szemszöge
-Az, ami bent fogadott, azonban mindennél váratlanabbul ért-

A levegőben szinte terjeng a félelem és a halál szaga, amikor belépek a helyiségbe. A padlót vér és mocsok szennyezi, mindenfelé holttestek fekszenek, semmibe révedő, üveges tekintettel. Egy pillanatra el kell fordulnom.

Nem mintha nem láttam volna még halottakat. Sőt… Szinte minden nap összefutunk egypárral, de a mostani azért egy egészen más helyzet.

Szemeimmel gyorsan átpásztázom a helyiséget, kerülve a vérfürdő áldozatait a földön. Nem kell sokáig kutakodnom tekintetemmel, hogy megtaláljam barátaimat. Mintha egy tonnás kő zuhanna le a mellkasomról, a megkönnyebbülés úgy terjed szét testemben, amint meglátom, ahogy egymás mellett, felsorakozva állnak. Pontosabban… körbeállnak valamit. Azaz… Valakit.

Az érzelmek másodpercenként váltakoznak bennem. Ezúttal az összes közül a rettegés lesz az uralkodó, tudom, hogy valami nagyon-nagy gebasz van. A szívemet markolászó jeges félelem ellenére, elindulok feléjük. Minden rendben lesz, minden rendben lesz, minden rendben lesz. Mantrázom szívem vad ritmusára, ahogy egyre közelebb érek.

Természetesen nincs igazam. Hisz tudom is, hogy nem lesz, talán csak próbálom magam némiképp nyugtatni, nehogy valami pánikrohamot kapjak vagy ilyesmi.

Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Hogy elveszíteni egy barátot ilyen fájdalmas. Amint meglátom a földön élettelenül heverő alakot, mintha egy világ omlana össze bennem. Az egykor oly életvidám Austin, most mozdulatlanul hever Teo ölében.

Hiába, ahogy az előbb sem tudtam sokáig szemrevételezni a halottakat, most sem vagyok képes őt tovább nézni, el kell fordulnom, bár azt hiszem az a kép örökre emlékezetembe vésődött.

Tekintetemmel ezúttal a bejáratot pásztázom, ahol elkezdtek beözönleni azok a nyomorultak. Pont a legjobbkor... Már láttam őket korábban, ahogy errefelé tartanak, biztos vonzotta őket a mozgolódás és a zaj.

- Srácok, nem akarok senkit sem felzaklatni, de azt hiszem, mennünk kellene. – Motyogom halkan, fejemmel az ajtó felé biccentve. Az élőhalottak ugyan már nekiláttak a lakmározásnak a halott ellenségeinkből, de nem hiszem, hogy olyan sokáig leragadnának náluk.

- Rosszul leszek… – Mondja Liam, elfordítva falfehér arcát róluk. Látom rajta, hogy a végsőkig igyekszik tartani magát, de az ő gyomra sem képes mindent befogadni. – Nem hagyhatjuk itt. – Tér ezúttal rá barátunkra. - Vigyük ki és… És temessük el. – Próbál reálisan gondolkodni, bár látom, hogy nehezére esik kimondani a szavakat.

Teo szó nélkül feláll és elindul egyenesen a nyammogó társaság felé. Mi szájtátva bámulunk utána, kezdetben nem értjük mit akar, majd miután leesik, azt is hasonlóképpen nézzük végig, ahogy egyébként teljesen nyugodtan, egyesével legyilkolja mindet. A fenevadak annyira el vannak foglalva az étkezéssel, hogy vesztükre, nem törődnek a görög srác közeledtével.

- Most már mehetünk. – Fújja ki Teo hangosan a levegőt.

Nyilván neki a legnehezebb, hisz ő állt legközelebb a halott sráchoz. Tekintve, hogy mi a fiúkkal már egy összeszokott társaságként jöttünk, Austin valahogy sosem tudott tökéletesen beilleszkedni közénk. És már nem is fog…

Nyelek egy hatalmasat próbálva legyűrni, kitörni készülő könnyeimet. Figyelmem megpróbálom másra összpontosítani. Mereven elkezdem bámulni az előttünk elterülő erdőt, nem bírom végignézni, ahogy a többiek kicipelik a holtestet. Azaz holtesteket. Ez a legnagyobb különbség az én csoportom és az ő egykori csapatuk között. Mi eltemetjük őket, akármennyire is nem érdemlik meg. Ellenkező esetben ez nem így lenne.

- Nem jössz? - Lép mellém Liam, aki még mindig úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne.

- Zayn-nek már itt kellene lennie. - Igaz konkrétan nem mondtam el neki a tervet, de biztos vagyok benne, hogy tudja.

- Vissza fog jönni. – Csap egyet vállamra, majd ő is elindul a többiek után. Őszintén, én teljes mértékben hiszek a srácban, de egy kicsit aggódom. Tudom, hogy képes lenne megvédeni magát, hisz van nála fegyver. De mégsincs itt…

- Gyerünk már. – Suttogom, mintha csak siettethetném. Egyrészt magamat is szeretném meggyőzni, hogy nem volt totál őrültség a terv, miszerint arra használom a srácot, hogy terelje el a mamlasz figyelmét, amíg én kihozom a többieket. Mehettem volna akár én is. Zayn okos srác, idővel biztos ő is kihozta volna őket. Csak az a baj, hogy ehhez egyetlen dolgunk nem volt csak meg, méghozzá maga az idő. Minden egyes másodperc számított, nem lehetett tudni, hogy mi fog következni. Persze az mindenkinek rögtön leesett, hogy nem egy privát beszélgetés végett zárták be a csoportunk nagy részét. És mivel nem volt lehetőségünk hosszas megbeszélésekre, rögtönözni kellett. Azt hiszem ezzel talán annyira nem is lőttem mellé, tekintve a helyzetek jelenlegi állását.

Miután becsukódott előttünk az ajtó, tudtam. Rögtön átláttam a helyzeten, tisztában voltam vele, hogy nem áll szándékukban minket innen élve elengedni. Végezni akartak mindnyájunkkal. Sejtelmem sincs, hogy tulajdonképpen miért, hisz mi nem csináltunk ellenük semmit. De látszólag ez őket cseppet sem zavarta. A zajokból ítélve rögtön tudtam, hogy bent a többiek sokkal nagyobb pácban vannak, mint mi itt kint, ezért is szerettem volna rajtuk minél előbb segíteni. A megoldás egy kósza ötlet formájában érkezett, amit csak remélni tudtam, hogy be is fog válni. 

A férfi lassan megindult felénk. Láttam, hogy Zayn idegei már cafatokban lógnak, engem szuggerált, hogy mondjak valamit. Azonban ki kellett várnom a tökéletes pillanatot. Azt is láttam, ahogy a domboldalon tömegesen özönlöttek le azok a nyavalyások, és azt is, hogy a férfi másodpercről másodpercre közelebb ér hozzánk.

- Csak annyi a dolgod... – Kezdtem bele, még mindig a megfelelő pillanatra várva, halkan - Hogy... – Húztam még egy kicsit. - Fuss. – Kiáltottam el magam a végére. Mindenképpen be kellett adnunk a pasinak, hogy berezeltünk tőle. El kellett hitetnünk vele, hogy menekülni fogunk. 

Tulajdonképpen kezdetben így is tettem, besprinteltem az erdőbe, és elbújtam egy helyen, ahol tudtam, hogy biztos nem fog meglátni. Egyedül Zayn-t sajnáltam, de tisztában voltam vele, hogy ő meglesz, simán le tudja majd rázni a formát. A srác pár pillanatig megilletődötten állt, majd ő is bevetette magát a bozótba, a pasi pedig egyenesen utána. Amint eltűntek, rögtön visszasiettem a raktárhoz, egyenesen az oldalában található hatalmas elhúzható ajtóhoz mentem, amit aztán ki is tártam, ügyelve, hogy még az élőhalottak előtt beslisszolhassak, akiknek a belépőjét nem véletlenül tartogattam erre a pillanatra. Nem tudtam, hogy mi fog fogadni a teremben, egy halott sereggel készültem arra az esetre, ha az ellenségeimmel néznék farkasszemet. 

Az, ami bent fogadott, azonban mindennél váratlanabbul ért.

Veszteség, reménytelenség és gyász.

Emlékképeimből kiszakadva, utoljára még egyszer visszatekintek az épületre, amit igaz csak pár órája pillantottam meg először, de egészen biztos, hogy elkövetkezendő rémálmaim helyszíne lesz.

Lépteimet, a többieket utolérve, az övékhez igazítom, és együtt megyek be velük az erdőbe, ahol ők neki is állnak megásni az örök nyugvóhelyét annak a fiúnak, akit már ismerek egy éve, mégsem volt elég időm arra, hogy kiismerjek. És ezt bánom. Bánom, hogy a tengernyi időnkből, amit ennek a poszt-apokaliptikus modern világnak köszönhetünk, nem szántam rá eleget. Ismét elmerülök a filozófiában és a gondolataimban, miközben céltalanul elindulok az erdőben.