39.
Zayn szemszöge
- Mint valami isteni jel, amikor már épp készülnék feladni -
- Mint valami isteni jel, amikor már épp készülnék feladni -
Amint
az a férfi becsukta az ajtót, tudtam, hogy valami rohadt nagy baj van. Fogalmam
sincs, hogy mit akarhat és miért zárta be Liamet és Teo-t, de rettentő rossz
érzésem van. Louis-ra pillantok. Ő is csak a homlokát ráncolva, elgondolkodva
lépdel hátrafelé. Én is hasonlóképpen teszek, igyekszem minél távolabb kerülni
ettől a hapektól, főleg azután, hogy az elmosolyodik, pontosabban vigyorodik,
kivillantva sárga és meglehetősen hiányos fogsorát, és szép lassan elindul
felénk.
Lövésem sincs, mit kellene tennem, egyedül csak abban bízom, hogy Louis képzelőereje most sem hagy cserben minket. Amikor ismét rápillantok, arcáról azt olvasom le, hogy gondolatban számára már összeállt a kép, talán már terve is van. Jó lenne, ha lassan engem is beavatna... Mintha csak meghallaná elmélkedésem, szemeimbe néz.
Lövésem sincs, mit kellene tennem, egyedül csak abban bízom, hogy Louis képzelőereje most sem hagy cserben minket. Amikor ismét rápillantok, arcáról azt olvasom le, hogy gondolatban számára már összeállt a kép, talán már terve is van. Jó lenne, ha lassan engem is beavatna... Mintha csak meghallaná elmélkedésem, szemeimbe néz.
- Csak
annyi a dolgod... – Kezdi lassan és halkan. - Hogy... Fuss. – Kiálltja és már
el is kezd sprintelni egyenesen az erdő közepe felé. Én pár másodpercig csak
ledöbbenve és értetlenül állok, de amikor leesik, hogy mit is mondott, valamint a pasas megindul felém, én is
elkezdem szedni lábaimat. Nem tudom merre mehetnék. Louis már rég eltűnt a
szemem elől, egyedül maradtam. Azaz nem egészen, hisz a nyakamba itt liheg egy
idegen krapek, aki feltehetőleg ki akar nyírni. Az már tiszta, hogy nincs nála
fegyver, legalábbis lőfegyver, mert nyilván akkor már rég lepuffantott volna.
Szóval előbbre vagyok, hisz nálam van egy pisztoly. Vajon képes lennék
használni? Ha az életem múlna rajta... Talán. De inkább úgy döntök, egy másik
előnyöm használom ki. Mégpedig azt, hogy körülbelül a testsúlyom, sőt még talán
az életkorom is fele az övének. Remélem nem ilyen agyonedzett rossz fiú, tehát,
hogy előbb fog kifulladni, mint én...
Cikázok
a fák sokasága között, az ismeretlen alakkal továbbra is a nyomomban.
Céltalanul bolyongok, mivel… Egy: A táborunkhoz nyilván nem vezethetem őt, oda
egészen biztos, hogy nem megyek vissza, hisz akkor még Niall-t és Monát is bajba keverném. Kettő: Talán neki sincs sok fogalma
arról, hogy merre megyünk, ezért van rá esély, hogy lerázzam és élve
visszataláljak a többiekhez.
Már ha
nekem sikerülne visszatalálnom. Hiába próbálom megjegyezni az útvonalat, a fák
sajnos mindenhol ugyanúgy néznek ki…
Vagy
úgy tízpercnyi futás után érzem, hogy testem feladni készül a szolgálatot.
Hiába, a sztárság sosem követelte tőlem, hogy edzett legyek. Végtagjaim
elnehezednek, tüdőmet mintha egyszerre ezer késsel szurkálnák, ruhámat már
teljesen átáztatta a verejték, hajam arcomra tapad, szám pedig teljesen
kiszárad. Tudom, hogy már nem bírom sokáig. Vállam felett hátrasandítok. A
férfi lassított ugyan, de még mindig lát engem és továbbra sem adja fel.
Egyszerűbb lenne megállni és küzdeni vele? Nem, nem hiszem. Nem győzhetnék,
főleg nem ilyen hulla fáradtan. Így minden utolsó vésztartalékomat összeszedve
lerendezek egy sprintet, egyenesen abba az irányba, amerre sejtéseim szerint a
tisztás és a raktárépület lehet.
Némi
rohanás után meg is találom. Mégsem olyan rossz a tájékozódási képességem, mint
gondoltam. Viszont üldözőmé igen. Vagy egyszerűen csak feladta a velem
folytatott futóversenyt. A lényeg, hogy jelenleg nincs itt. Ezt ki kell használnom.
Bár
lábaimat szinte alig érzem, valahogy rábírom őket, hogy vigyenek el egészen az
épületig, amelynek az oldalára szerelt hatalmas kapu tárva-nyitva hívogatja
az arra tévedőket. Ami láthatólag pár perccel ezelőtt egy csoport élőhalottat
jelentett. A csattogtatók azonban mostanra valóban holtan fekszenek a puszta
talajon, valaki ellátta a dolgukat. Már csak az a kérdés, hogy ez az én
csoportomat vagy az ellenséget takarja? Vajon egyenesen belesétáltam a
csapdájukba?
Egy pillanatra
megtorpanok, amikor ez a lehetőség felmerül bennem. A szoba minden egyes
négyzetcentiméterét átvizslatom, de semmi gyanús nem szúrja ki a szemem. Ezzel
egy időben hallgatózom is, de még egy pisszenés sem üti meg fülem. Nincs itt senki.
Csalódottan
a levegőbe csapok egyet, majd leereszkedem a térdemre. Kimerültem. Nem bírok
tovább keresgélni. A lelkemet elárasztó érzelmek hirtelen olyan erővel törnek
rám, hogy szemeimet ellepik a könnyek. Mi van, ha végleg elvesztettem a
barátaimat? Mi van akkor, ha ők már nem is élnek? Miért nem próbáltam meg
segíteni nekik, ahelyett, hogy a nyomorult életemet mentettem volna? Egy
szaggatott sóhaj hagyja el tüdőmet, miközben letörlöm arcomon végigfolyó
egyetlen könnycseppem.
A néma
csendben a fegyverdördülés szinte fülsiketítően hat. Kezem még mindig arcomon
van, egy pillanatra lefagyok a mozdulat közben, de a következőben már ismét a
talpamon állok és hallgatózom. Több fegyver nem sül el, ez az egy szolgál
kiindulási pontként, mint valami isteni jel, amikor már épp készülnék feladni.
Kilépek az épületből és elindulok arra, amerről feltehetőleg hallottam a hangos
durranást.
Ismét
az erdőben kötök ki, amiből őszintén, már kezd elegem lenni.
Egy
kavicsot rugdalva, zsebre dugott kézzel kerülök egyre távolabb a raktártól,
amikor hangfoszlányok kezdik megütni a fülem. Ismét megállok egy pillanatra,
hogy hallgatózzak, amikor valaki elkap hátulról. Erős kezek ragadják meg az
enyémet, esélyem sincs a szabadulásra. Szívem a hirtelen törtét dologtól
torkomba ugrik, szemeim elkerekednek.
- Sss.
Én vagyok az, Louis. – Suttogja rögtön barátom, mire csöppet megnyugszom, de
szívem vad ritmusával nem tudok mit kezdeni. Ő, amikor rájön, hogy nem fogom
letámadni elenged.
- De
örülök, hogy egyben vagy. – Mondja egy félmosoly kíséretében, mire én
összeráncolom szemöldököm. Most valahogy nincs erőm poénkodni. – Ezt csak azért
mondom, mert féltem, hogy talán téged is elvesztettünk. – Teszi hozzá halkabban,
látva arckifejezésem.
Hogy
engem… Is? Az apró kötőszó hallatán torkom rögtön kiszárad, tátott szájjal
bámulok Louis-ra. Ő csak sóhajt egy nagyot és megfordul.
- Gyere
utánam. – Mondja és elindul abba az irányba, amerre én is tartottam. Eddig is
gyenge lábaim elkezdenek remegni, erősen kell koncentrálnom, hogy ne essek
össze, amikor meghallom a közeledésünknek köszönhetően egyre erősödő
beszélgetést, sírást és panaszos jajgatást.
Szioo..tetszik a blogod s ahogy irsz :-) alig varom a folytit..szoval siess :-) ;-)
VálaszTörlés