Harmincnyolc

38.

Mona szemszöge
- Amikor a vad tartja sakkban a vadászt -

Megint csak menekülünk. Annyira elegem van már ebből. Folyton csak menekülünk és egyre több embert hagyunk hátra. Mikor lesz már ennek vége?

Pörögnek a gondolataim ezerrel, miközben Niall után botladozom az erdőben.

- Meddig megyünk még? – Kérdem teljesen kimerülve, kábán.

- Nézd, ott egy vadász les. – Mutat egy a fák között kimagasodó kis tetőre. – Szerintem, ha oda elérünk, talán biztonságban leszünk. – Mondja ő is fújtatva a rohanástól.

Még mindig fogja a kezem és húz maga után. Tenyere a rohanástól nyirkos, párszor ki is csúszik közüle enyém. De ő kitartóan újra meg újra felnyalábol, és nem hagy lemaradni. Ha ez nem így lenne, talán már rég egy harapdáló ebédje lennék. Vagyis vacsorája. Már sötétedik. Hogy fogunk mi így visszatalálni a táborba?

Amint megközelítjük az egykor vadak elejtését elősegítő kis bunkert, rögtön fel is mászunk rá.

- Szerinted fel tudnak mászni a létrán? – Néz rám a srác. Szemeiben valódi érdeklődést látok felcsillanni. Egy szemforgatás kíséretében megvonom a vállam. Hihetetlen, hogy képes az ilyenekre ennyire rácsodálkozni.

- Inkább ne kockáztassunk. – Motyogom, a lassacskán megjelenő élőholtak láttán.

- Oké. – És ezzel, egy csekély mozdulattal ellöki a les oldalának támasztott kis rozoga falétrát.

- Ezt most miért csináltad? Mégis hogyan fogunk így lejutni? – Kapom rémült tekintetem Niall felé, aki egy darabig csak értetlenül néz rám, majd amikor leesik neki, hogy mit is tett, tátott szájjal a létra után bámul.

- Basszus! – Csap fejére.

- Hát igen. Talán jobb ötlet lett volna felhúzni. – Nézek ismét a fiú szemeibe, amelyek szinte bocsánatért esedeznek, ezért megrázom a fejem. – Mindegy, majd kitalálunk valamit. Hisz mi mindig kitalálunk valamit. – Rázom meg a fejem, majd hátat fordítok neki és a nem túl tágas fa építmény végébe megyek, ahol rákönyökölök a korlátra. Elkezdem pásztázni a környéket, próbálom belőni, hogy körülbelül honnan és mennyit jöhettünk. Csak az a helyzet, hogy fogalmam sincs. Az erdő nálam mindenhol azonos. Sok ugyanolyan fa egymás mellett. De hihetetlen, hogy ezek a rohadékok még így is követtek minket. És nincs fegyverünk, amivel elintézhetnénk őket, és most már menekülési lehetőségünk sincs. Itt ragadtunk.
- Amikor a vad tartja sakkban a vadászt... -Motyogja Niall. Szó nélkül hagyom megjegyzését. - Szerinted ott kellett volna maradnunk? – Könyököl mellém, és akárcsak én, ő is hasonlóképp elkezdi vizslatni az előttünk elterülő végtelennek tűnő erdőrészt.

- Nem. – Sóhajtok egy nagyot.

- Ennek örülök. Mármint, hogy így látod. Pár hete, vagy esetleg napja, még engem vádoltál volna mindenért. – Néz rám a szeme sarkából. Egy olyasmi pillantással válaszolhatok neki, hogy „Én? Dehogy”, mire elkezd bólogatni. És ha jobban belegondolok... Talán mégis igaza lehet. Azt hiszem, szépen lassan kezdem belátni, hogy valóban hajlamos vagyok a makacsságra és, hogy sokszor abszolút nem vagyok tekintettel mások akaratára.

Sóhajtok még egyet és a távolba bámulok. Jelen pillanatban akármilyen lehetetlennek is látom a helyzetünket, képes vagyok belátni, hogy igaza volt. Nem szabadott volna ott maradnunk, hisz talán akkor már nem is élnénk. Ha fegyvert használunk felhívjuk magunkra mindenki figyelmét, ha pedig önerőből támadunk nekik, esélytelen, hogy legyőzzük őket, hisz vannak vagy harmincan, kettőnk ellen.

- Mindegy, ma már sok mindent nem tehetünk ahogy látom, szóval gondolom itt éjszakázunk. - Állapítom meg, az immár tiszta, csillagos égboltot bámulva. Próbálok ezúttal racionálisan gondolkodni és nem rögtön vádaskodni. Bár az előbb sem vádaskodtam, de félek, most, hogy rájöttem talán kezdek megenyhülni irányába, rajta vezetném le. Azt pedig nem szeretném. Hisz... Ő jó hozzám. Akkor én miért ne lennék?

- Így van. Sajnos koplalnunk kell és... Agyalnunk. – Néz hátra egy pillanatra az alattunk gyülekező tömegre. – De abban biztos lehetsz, hogy nem hagylak cserben. – Néz a végén rám.

Én is szemeibe bámulok. ’Miért csinálod ezt?’ Próbálom meg kiolvasni belőlük a választ, ám azok továbbra is csak pajkosan csillognak. Bólintok egyet, miközben elkapom tekintetem.

Fáradtan lekuporodom a földre, hátamat a les falának támasztom és elkezdek gondolkodni. Talán le tudnánk ugrani. De tekintve, hogy ennyien vannak és nekünk semmilyen fegyverünk nincs, ez gyakorlatilag öngyilkosság lenne. Akkor mégis mit kellene tennünk? Elrepülni sajnos nem fogunk tudni innen... A következő pillanatban megáll gondolatmenetem, ugyanis Niall csusszan le mellém, én pedig rögtön azt kezdem el figyelni, hogy mit csinál. De tulajdonképpen semmit. Egy botot forgat két kezében, azt nézegeti. Nem is tudom mire számítottam. Talán, hogy újra... Nem, miért is gondolok egyáltalán rá?
- Remélem Hope-al minden rendben. - Mondom ki az első eszembe jutó gondolatot, csak hogy enyhítsek a kialakult kellemetlen helyzeten, és elűzzem a hirtelen ránk telepedő csendet. 
- Ebben egészen biztos vagyok. - Mormogja az orra alatt. Erre felkapom a fejem és ránézek. Még mindig a bottal játszadozik, valamiféle lándzsát próbál kifaragni belőle egy rozsdás szög segítségével. Elég nevetséges, de közben aranyos látványt is nyújt. Mostanra már inkább barna tincsei az arcába hullanak, kék szemeit nagy koncentrálva a tákolmányára tapasztja, miközben még mindig a végét reszelgeti. El kell rajta mosolyodnom. 
Egy pillanatra megáll és felpislant rám. Nyilván feltűnt neki, hogy elhallgattam. Zavartan kissé megrázom a fejem, de mielőtt elfordíthatnám észreveszem, hogy viszonozza mosolyom. Elragadóan, kivillantva mind a 32 fogát vigyorog rám. Olyan, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak, hogy valami rosszaságot csinált. Van ebben valami meglehetősen aranyos.
- Ha szerzek egy ollót levágom a hajad. - Jelentem ki, figyelmen kívül hagyva, hogy rajtakapott amint épp bámulom.
- Mi bajod a hajammal? - Komorodik el egy pillanatra arca. Ha nem tudnám, hogy viccel akár még komolyan is vehetném.
- Az, hogy olyan mint egy ízléstelen ombre hippinek. - Vonom meg a vállam.
- Rendben, a mesternek hiszek. - Bólint aztán, majd elgondolkodva néz rá az ujjai közt tartott kis szögre. - Amúgy hogyhogy fodrász voltál? - Néz végül ismét rám.
- Mert az szerettem volna lenni. - Válaszolok egyszerűen. Ám szokásomtól eltérően nem csak ennyit bökök oda. - Nem tudom, talán ostobaság, már általános iskolában eldöntöttem, hogy az leszek. Mindig játszottam az osztálytársaim hajával, később már ki is használták, hogy ilyen ügyesen fonok. Aztán a középsuli után, ugyan szüleim akaratával szembeszállva, rögtön elvégeztem egy tanfolyamot és már munkába is álltam. Sok tapasztalatom ugyan nincs, két évet dolgoztam össz-vissz. De azt tudom, hogy ezt kezelni kell. - Húzom meg játékosan az egyik tincsét.
- Hé.- Kapja el kezem, miközben felnevet. Egyik szemöldököm megemelem, úgy nézek rá kíváncsian. Nevetése elhal miközben szemeimbe néz. Jajj ne. Csak ezt ne. Ne itt, ne most, ne! Gyorsan elkapom pillantásom, remélve, hogy elkerülhetek egy újabb csókot. Viszont azt nem akadályozom meg, amikor ujjait összekulcsolja enyémekkel. Pedig lehet meg kellene. Ez nem helyes. De olyan jól esik, hogy képtelen vagyok nemet mondani.
Akár romantikus is lehetne, ahogy kéz a kézben a csillagokat bámuljuk, de így a pár méterrel alattunk lévő élőholtak hörgései és morgásai aláfestésében valahogy nem ez a szó jut róla először eszembe. Akaratom ellenére végiggondolom, hogy mi lenne ha ez nem így alakul. Ha például a szalonban találkozunk. Ő bejön, én pedig befestem a haját. Vajon ha akkor elhív, hogy üljünk be egy kávéra, elmentem volna? Igen, az akkori Mona valószínűleg elment volna vele. Pedig annyira különbözőek vagyunk. Nem tudok gátat állítani gondolataim kavalkádjának. 

Percek, talán órák is eltelnek így. Csak ücsörgünk, néha váltunk pár szót, de többségben, csendben vagyunk. Végül már hatalmasakat pislogok, alig bírom nyitva tartani a szemem.

- Nyugodtan pihenj csak le, majd én figyelek, nem vagyok annyira fáradt. – Mondja Niall, de a következő pillanatban ő is ásít egy hatalmasat, ennek megcáfolásaként. – Na jó, egy kicsit.

- Ide úgy sem tudnak feljönni, ha eddig nem sikerült nekik, nem? – Kérdezem álmosan.

- Nem valószínű. – Ért egyet.

- Akkor aludhatunk akár mind a ketten. – Vonom meg a vállam. Erre rám néz, egy amolyan „micsoda jó ötlet” pillantással és bólint egyet. Lejjebb csúszom eddigi ülő helyzetemből, míg végül fejem is érinti a padlót. Nem merem kinyújtani a lábam, mert akkor kilógna a bódéból. És bár nem hiszem, hogy képesek lennének idáig felugrani, akkor sem érezném magam jól úgy. Így viszont nincs elég helyünk, alig férünk el egymás mellett.

- Engem nem zavar, ha kint van a lábam. – Mondja Niall, aki már szemlátomást aludna, ahelyett, hogy elviselje állandó helyezkedésemet.

- Arrébb megyek, gyere csak nyugodtan közelebb. – Mondom, mert képtelen lennék úgy aludni, hogy... Kilóg a lába. Egyszerűen csak nem érezném helyesnek.

- Oké. – Mondja egy sóhaj kíséretében. Igen, nyilván már az agyára megyek. 
A következő percben egészen közel jön hozzám, mire lélegezni is elfelejtek egy pillanatig. Viszont amikor lekukucskálok a lábához, látom hogy azt felhúzta. Elmosolyodom, majd becsukom a szemem.