Harminchét

37.

Harry szemszöge
- Pofa be Styles -

Vörös téglafalak tekintenek vissza rám, amikor felnézek az előttem tornyosuló épületre. Egy tipikus kis brit családi otthon, egykor kétségkívül barátságos benyomást kelthetett a fehér zsalus ablakaival és az aprócska kis kerttel a ház előtt, azonban ma már ez sem különbözik a többitől. Silány és élettelen. 

A mellettem ácsorgó lányra vándorol ezután tekintetem. Ő is az előttünk elterülő házat kémleli. Habár szemei könnyekkel vannak telve, nem mutat ki semmiféle érzelmet. Ebben a pillanatban egészen hasonlít Monára. Egyszer csak megindul az ajtó irányába, amelyen keresztül be is lép a házba, én pedig követem.

Körbejárunk mindent, én csak mögötte battyogok, megtartva a kellő távolságot, hagyom, hogy egy kicsit had legyen magában. Nem is tudom, vagyis nem is merek belegondolni, hogy valójában mit is érezhet most, de gondolom nincs szüksége egy olyan alakra, aki idegesítő kérdésekkel bombázza. Pedig , igen, ez az alak legszívesebben most én lennék. De inkább hagyom.

Végül felsétálunk az emeletre. A lány lefagy egy csukott ajtó előtt, csak bámul előre, majd lassan, remegő kezekkel nyúl a kilincs felé. Én közben szépen leereszkedem egy fotelre, gondolom hagyom egy kicsit kibontakozni a szobában, ami nyilván egykor az övé volt. Megragadja az ajtógombot, megrántja és... Semmi. Meg sem mozdul. A következő alkalommal erősebben próbálja, végül pedig már ráncigálja.
- A rohadt életbe. - Rúg bele aztán, amikor rájön, hogy nem fog mozdulni. Én csak ülök és nézem, hagyom, hogy kitombolja magát. Akkor talán jobb lesz neki. 
Egy ideig még püföli és rugdalja az ajtót, ami továbbra sem tágít. Úgy döntök itt az ideje a belépőmnek, feltápászkodom és odasétálok mellé. Gondolom magamban, na most megmutatom milyen erős is vagyok. Egy 'na ezt kapd ki' pillantás után az ajtónak szentelem minden figyelmem és teljes erőmből megrántom. Egy tapodtat sem mozdul. Másik kezemmel is megragadom és elkezdem húzni. Ez után sem történik semmi.
- Lehetséges, hogy be van zárva?
- Nem, Monával vagy egy hónapig itt laktunk, akkor még nem volt. Hacsak az után nem jött ide valaki... De miért pont a mi házunkba jönne? És miért zárná be a szobám ajtaját? - Gondolkodik hangosan. 
- Törjük be, és talán meglátjuk. - Tanácsolom. 
Mind a ketten elkezdünk keresgélni, valami olyan tárgy  után, ami alkalmas lenne a zár feltörésére. Rövid kutakodás után találok is egy piszkavasat a kandalló mellett. Ez megteszi, gondolom, miközben visszasietek az ajtóhoz. 
- Szeretnéd te? - Kérdem meg Hope-ot, felé nyújtva a vasat. Ő nemlegesen megrázza a fejét, és keresztbe font karral nézi, hogy mire készülök. Hirtelen mozdulattal meglendítem az eszközt és lesújtok a kilincsre. A fém hangos csattanás kíséretében pattan vissza. Megismétlem újból, majd újból, egészen addig amíg az le nem hullik a földre. Ismét ránézek a lányra, aki már alig tudja türtőztetni magát. Félrelépek, hogy elengedjem magam mellett. Most sem lehet leolvasni semmit arcáról, de kezei remegése ismét elárulják lelkiállapotát. Ügyeskedve fogást talál a megrongálódott nyílászárón és megmozdítja. Abban a pillanatban, amint az ajtó résnyire nyílik, valaki kilöki azt és csöppet sem tétovázva, egyenesen rávetődik a megdöbbent lányra, aki így a földre kerül, rámenős támadója által. Bár szinte fel sem fogom mi történik, azon nyomban felpattanok és rögtön igyekeznék is a segítségére, ha nem kiáltaná el magát.
- Várj! Ne! - Bár nem látszik rajta semmilyen sérülés, hangja az utolsó szónál elcsuklik, miközben a földön hadakozik a támadójával. Arcára még mindig a megdöbbenés van kiülve.
Ekkor esik csak le... Mi van ha azért reagált így, mert ez az alak az ismerőse? Az egyik rokona? Vagy esetleg... az apukája? 
Nyelek egy nagyot és amint ez a gondolatmenet végigcikázik rajtam, rögtön felfordul a gyomrom. Nem bírom tovább tétlenül nézni küzdelmüket, ezért odaugrom melléjük, és elkezdem lefejtegetni a halott ujjakat a lány kezéről.
- Ne! Hagyd! - Sikítja Hope, amitől egy pillanatra még a vér is megfagy az ereimben. Ledermedek és csak nézem tovább halálos küzdelmüket. A következő percben ő kerül fölénybe, a földhöz préseli a fiú testét. Nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy vissza tudjam magam fogni. Borzasztó érzés nézni, ahogy harcolnak, bár tudom, hogy ha akár egy pillanatig is úgy tűnne, hogy a férfi kerül fölénybe, rögtön közbeavatkoznék. A lány kihasználva az alkalmat, gyorsan előrántja kését, majd egyenesen a srác fejébe döfi. Pont a két szeme közé. Sokszor láttam már ilyent, ám ezúttal mégis el kell kapnom a tekintetem.

A következő pillanatok csendben telnek, majd egy idő után, Hope a hangokból ítélve szépen lassan feltápászkodik és odalép mellém. Lassan ráemelem tekintetem. Kezeit bámulja, melyekből ekkor ki is esik a halálos fegyver, ami csörömpölve ér földet. Rám emeli bánatos de egyben elszánt tekintetét, de egy szót sem szól, így megkockáztatok egy kérdést.
- Ismerted? - Kérdem halkan.
- Nem. - Rázza meg a fejét, mire valamilyen különös okból kifolyólag egy nagy kő esik le a szívemről. Azért az mégiscsak durva lett volna, ha mondjuk a saját apja támadja le.
- Azt hiszem azt nem bírtam volna, ki, ha apu ugrik a nyakamba. - Néz ismét rám, mintha csak olvasna gondolataimban. Ezen el kell mosolyodnom, habár a helyzet egy cseppet sem mulatságos. 

A lány végre bejut szobájába, én pedig még mindig kitartok eredeti tervem mellett, miszerint kicsit magára hagyom. Addig csak nézelődöm. Még nekem is összeszorul a szívem a falakra aggatott családi képek láttán, amelyek egy olyan tipikus mintacsaládot ábrázolnak, boldog szülőkkel és két életvidám lánnyal, akik láthatóan imádják egymást. Közelebbről is szemügyre veszem őket.

- Harry? – Hallom meg a lágy hangot hirtelen mögöttem.

- Oh én csak... - Mutatok a képek irányába.

- Gyere, mutatok valamit. - Invitál maga után.

Szobája egy nem túl tágas, rózsaszín falakkal keretezett helyiség, egy hatalmas franciaággyal, nagy szekrénnyel és íróasztallal felszerelve. A falakat itt is képek díszítik, a polcokon könyvek és filmek, alig látszik, hogy már nem lakják.
- Látod ezt? - Kérdezi, miközben megáll a szoba túloldalán, szemben a fallal. Felvont szemöldökkel sétálok mellé, majd bámulok át válla felett. A falra mindenféle vonalakat, írásokat és pacákat firkáltak. Nem tudok rájönni, mit is ábrázolhatnak.
- Aha. És mi is ez pontosan? - Kérdem, miközben még mindig próbálok kivenni valamit az ábrából.
- Fogalmam sincs. Nem én csináltam. - Motyogja. - És épp ez a lényeg. 
- Ezt most nem egészen értem. - Vallom be.
- Szerinted véletlen, hogy belülről volt bezárva az ajtó? Nézd csak, az ablak is nyitva. És mit keresett itt az a csattogtató? Plusz itt van ez is... - Int kezével a fal irányába. - Ez... Csak kell, hogy legyen valami magyarázata. 

Ül le az ágyára, miközben összeráncolt szemöldökkel még mindig a firkálmányokat vizsgálgatja.
Közelebb lépek a falhoz és jobban szemügyre veszem az ábrákat. Egy idő után akaratom ellenére is a felette sorakozó képekre vándorol tekintetem. Szinte el sem hiszem, hogy a fotókon látható lány itt ücsörög velem ebben a szobában. Arcvonásait tekintve nem változott sokat, de korábbi egészséges kinézetéhez képest rettentően levékonyodott, nyilván az adott körülményeknek köszönhetően a külsejére sem tud annyit adni, mint akkor, de nem is ez a legszembetűnőbb változás. Hanem az, hogy eltűnt belőle az életerő, szemeiből kihunyt a csillogás. Ijedten pislantok a lányra, aki erre szintén rám emeli tekintetét.

- Ne kímélj... – Mondja egy halvány mosollyal, amint rájön, hogy a képeit tanulmányoztam. Ez a mosoly azonban nem is hasonlítható a képeken látható teli és őszinte vigyorhoz.

- Hát elég szarul nézel ki ehhez a bombázóhoz képest. – Állapítom meg. Persze azért mondom így, hogy jobb kedvre derítsem. Úgy tűnik ez valamilyen szinten sikerül is, elmosolyodik és megrázza a fejét.

Ezek után leülök mellé és a ránk telepedő némaság nemhogy kínos, de egyenesen zavarba ejtő. Így gyorsan elkezdem kérdezgetni. Kérdezek a képeken mellette szereplő személyekről, a múltjáról. Idővel azon kapom magam, hogy alig bírom nyitva tartani szemem. Már nem mintha annyira unalmas témákról ejtenénk szót, hanem mivel órákon keresztül csak beszélgettünk, későre járhat.
- Azt hiszem aludnunk kellene. - Mondom egy ásítást megelőzve.
- Aha, szerintem is. - Válaszolja.
- Hát akkor én... Szerintem keresek egy másik hálót. - Állok fel, hogy a mondottak szerint cselekedjek. - Jó éjt! - Búcsúzom el. Ő egészen addig egy szót sem szól, amíg be nem húzom magam után az ajtót.

- Várj Harry! – Mondja halkan. Erre érdeklődve visszadugom fejem az ajtónyíláson.

- Igen?

- Csak... – Mondja zavartan mocorogva. – Ne menj el. Ne hagyj itt egyedül. – Mondja végül szemeimbe nézve.

- Ohh. Oké. – Reagálom le, nem kevésbé zavarban, mint ő. Tudom, hogy nem úgy érti, és ő is tudja, hogy én sem úgy tekintek a kialakult helyzetre, mint egy felhívásra... De még így is kellőképpen megszeppenek, amikor visszalépek és becsukom magam mögött az ajtót. Pedig hát nem vagyok az a zavarbajövős típus. 

- Nyugodtan idefeküdhetsz, elég nagy ez az ágy, nem kell félned, hogy rád mászom. – Neveti el magát ma először.

- És azt honnan veszed, hogy én nem mászom rád? - Húzom fel kacérkodva szemöldököm. Ő is felvonja szemöldökeit és kérdőn néz rám. – Csak... vicceltem. – Mondom mentegetőzve, feltartott kezekkel. Erre ismét elvigyorodik.

- Tudom, én is. – Bólint egyet. 
Teljesen össze tud zavarni néha. Megrázom a fejem és odasétálok az ágyhoz. Némi töprengés után be is mászom. Úgy döntök jobb ötlet magamon hagyni a ruháimat.
- Jut eszembe aludtunk mi már együtt. És az még szűkösebb is volt, ott abban a sátorban. - Húzom tovább az agyát. 
- Pofa be Styles. - Hangzik a válasz, mire felröhögök. 

Rápillantok a mellettem fekvő lányra. A hatalmas ágyban szinte észre sem venni, hogy ott van. Apróra összegömbölyödött és kifele néz. Én is hasonlóan teszek, hátat fordítok neki és lehunyom szemeimet. Amint azok becsukódnak rögtön álomba is merülök. Kimerítő napunk volt.