Harminchat

36.

Hope szemszöge
- Belőlem nem fog lakmározni, ha rajtam múlik -

Mélyen beszívom a hideg levegőt, ami bár fagyos, mégis mintha égetné a tüdőmet.  Mielőtt kifújnám, körülnézek. Semmit nem látok. Bár ekkora ködben ez nem csoda, szinte az orromig alig látok. Lassan kifújom az eddig tartogatott levegőt, ami egy párafelhőként gyorsan el is veszik az engem körülölelő fehérségben, majd veszek még egy nagy lélegzetet. Nem szabad pánikba esnem, uralkodnom kell magamon.

- Harry? – Kérdem meg ismét óvatosan, ügyelve nehogy túl hangosan szóljak. Félek, hogy nem csak mi vesztünk el ebben a ködben. 
Ismét visszatartom lélegzetem, hátha meghallok valamit.

Semmi. Biztos már tovább ment, én egy ideje csak egy helyben rostokolok. Ideje lenne nekem is továbbállnom. 

Megrázom a fejem, igyekezve összeszedni magam. Nem szabad hagynom, hogy ez az ostoba rettegés átvegye elmém felett az uralmat. Régen mindig ebbe a hibába estem.

Féltem. Féltem kockáztatni. Féltem egyedül lenni. Féltem meghozni a saját döntéseimet. Féltem mindentől...

És most itt vagyok. A saját döntésem miatt hagytuk ott a többieket, egymagamban vagyok, és kockáztatni fogok, mivel elindulok előre. Egyik kezem kinyújtom magam előtt, másikkal a nemrég beszerzett kést szorongatom az övemen, hátha szükségem lenne rá, és így aprókat lépve, tapogatózva jutok egyre előrébb.

Nem hiszem el, hogy Harry így eltűnt. Kell neki mindig előre sietnie, felderíteni a terepet. Még hogy biztonságosabb számomra, ha ő már előre feltérképezi... Igen, nyilván biztonságosabb, főleg ha közben elhagyjuk egymást.

Jó, tisztában vagyok vele, hogy ezért nem hibáztathatom őt. Végül is ő csak jót akar nekem. És arról sem ő tehet, hogy ennek a csodálatos időjárásnak köszönhetően szinte csak vakon tapogatózunk. Egyszerűen csak... Azt hiszem kell valami ürügy, hogy leplezni tudjam rettegésem.

- Styles! – Mondom ezúttal egy fokkal hangosabban. 

Most is megállok egy pillanatra, hogy hallgatózzak. Ezúttal meg is hallok egy apró neszt tőlem délre, így rögvest meg is pördülök tengelyem körül. A zaj egyre hangosabb lesz, egyértelmű, hogy közeledik felém. Ekkor meghallok egy másik hangot is, épp az ellenkező irányból.

- Harry? – Kérdem immár hangosan, reménykedve, hogy az egyik zajforrás ő, és hamarabb ideér, mint a másik. A neszezés egyre erősödik, hamarosan valamiféle morgás is társul hozzá. Sőt, mintha egyre több járkálást hallanék. Már egészen biztos vagyok benne, hogy nem csak ketten köröznek körülöttem. 

Kapkodom a fejem, hátha megpillantok valamit, és idővel ez így is lesz. Az egyik irányból sikerül kiszűrnöm egy szürke foltot a fehér párán keresztül. Egyenesen felém tart. Szívem minden igyekezetem ellenére is torkomban dobog, és nyelek egy hatalmasat, mivel... Tudom, hogy ez nem ő. 

Egy apró termetű női alak közelít felém. Azaz csak volt női alak. Immáron ez már csak egy éhenkórász fenevad, aminek rám fáj a foga, emlékeztetem magam. Hát pedig belőlem nem fog lakmározni, ha rajtam múlik, az egyszer biztos. Előkapom késem és minden hezitálás nélkül, egyenesen az élőhalott fejébe döföm. Amint az élettelenül rogy földre előttem, fejemet rögvest zavaros emlékképek lepik el. Pár órája egy emberbe szúrtam ugyanígy egy tőrt. Egy élő, lélegző és érző emberbe... Szemeimet hirtelen ismét könnycseppek homályosítják el, torkomban pedig máris egy gombóc növekszik. Úrrá kell lennem magamon, nehogy felzokogjak. Teljesen elvesztem érzelmeim kavalkádjában. Azt se veszem észre, hogy valaki a hátam mögé lép, csak arra eszmélek, hogy a következő pillanatban megragadja a vállam. Hirtelen mozdulattal erőszakosan felé lendítem a fegyverem, miközben megpördülök. Egy rémült zöld szempárral találom szembe magam, így igyekszem eltéríteni a késemet. A tőr azonban még így is súrolja alkarját. A sebből rögtön kiserken a vér, nekem pedig egyre jobban szúrják szemeimet a könnyek. 

- Miért nem szólaltál meg? – Kérdem meg rögtön vádlón, majd amikor szemeink találkoznak, rögvest vissza veszek és átértékelem a dolgokat. Hope, állj. Ez sem az ő hibája. - Ne... Ne haragudj, azt hittem... - Kezdenék bele a magyarázkodásba, amikor félbeszakít.

- Mert már így is ezren bolyonganak körülötted. – Suttogja körbekémlelve, első kérdésemre válaszolva. Közben kezét vérző végtagjára szorítja, de a késes dolgot szó nélkül hagyja. Ami idegesít. 

- Akkor... Talán menjünk. – Rázom meg fejem, kipislogva utolsó könnycseppjeimet is. Nem egészen értem, hogy mi folyik itt, teljesen összezavar.

- Ez egy jó ötlet. - Bólint egyetértése jeléül.

- De várj. - Sóhajtok, mielőtt még elindulnánk. Gyorsan előkotrom táskából az elsősegély felszerelést, amit mindig magamnál hordozok, majd kiveszek belőle némi kötszert. - Nem direkt csináltam, remélem tudod.

- Na ne. Azt hittem le akartál szúrni. - Vonja fel egyik szemöldökét.

- Ha így folytatod még lehet az lesz. - Mosolyodom el megkönnyebbülten, miközben körbetekerem a bár apró, de annál makacsabb sebet, amiből még mindig szivárog a vér. A tudat, hogy ezt én okoztam még rosszabb érzést kelt bennem. Ezelőtt rá sem bírtam volna nézni egy késre, most pedig... 

- Na, így tökéletes lesz, most már menjünk tényleg. - Mondja, miközben körbekémlel. Én is látom azt amit ő. A fehér párafelhőn keresztül itt-ott sötétebb alakok rajzolódnak ki, akik minden valószínűséggel minket keresnek. - Gyere. - Mondja a szemembe nézve, majd egy ideig habozik, mielőtt megfogná kezemet és elkezdene maga után húzni.

Pislogok párat, majd végül elindulok utána. Egy nagy megkönnyebbült sóhaj hagyja el tüdőmet. Nem is tudom, de most valamiért úgy érzem, hogy... Biztonságban vagyok.

Ahh, hülyeség, rázom meg fejem, miközben megszaporázom lépteimet. Hülyeség, hisz még mindig hallom azt a szűrt hörgést körülöttünk. Bármelyik pillanatban belefuthatunk egy zabagépbe, tehát nyilván nem vagyok akkora biztonságban. De mégis... Jobb érzés, hogy nem vagyok egyedül.

Egy ideig még ellófrálunk a ködben, ami valójában talán nem is olyan rossz, mint ahogy azt képzeltem. A sok körülöttünk lévő hangból ítélve nem bánom. Nem látjuk őket, így nyilván ők sem látnak minket.

Úgy körülbelül még fél óra kell ahhoz, hogy kisüssön a nap, ami hamarosan szinte teljesen eltünteti a körülöttünk gomolygó ködöt. Persze mi továbbra is igyekszünk láthatatlanok maradni a zombik elől, óvatosan bujkálva kerülünk egyre közelebb a belvároshoz, majd végül az otthonomhoz.