Harmincöt

35.

Liam szemszöge
- Egyszer a saját kezemmel fogom kinyírni Louis Tomlinsont. -

- Fiúk, mi nem akarunk semmi mást, csak a barátainkat vissza. – Lépek egyet előre feltartott kezekkel, mutatva, hogy nem készülök támadásra. Amint a három ember ideért, rögtön tudtam, hogy nekem kell átvennem az irányítást, a többiek szinte ledermedtek. – Cserébe ti is visszakapjátok az embereteket. – Próbálkozom meg Louis ötletével, mivel jelenleg jobb nem jut az eszembe nekem sem. Ha már így alakult, igyekeznünk kell a lehető legjobbat kihozni a helyzetből.

- Mi a pöcs? Négy ilyen kis szarrágó így elbánt veled Marcus? – Kérdi egyszerre szánakozva és idegesen az egyik veszélyesebbnek tűnő alak. Erre a Teo előtt térdelő pacák, mint utóbb kiderült Marcus, szégyenkezve lehajtja fejét, de nem mer semmit sem csinálni, mivel barátom torkához szorít egy kést.

Uralkodj magadon Liam, nem lesz semmi baj, megoldod ezt is! Igyekszem nyugtatni magamat, mert már szinte a csetepaté gondolatától rosszul leszek.

- Nos... – Köszörülöm meg a torkom. – Mit szóltok? – Nézek egyesével mind a három krapek szemébe. Fenn kell tartanom a magabiztos, dolgát tudó vezér látszatát, vagy különben veszett ügyünk van.

- Gyertek utánunk. – Int fejével a raktárépület bejárata felé az ő vezérük, az, amelyik az előbb is beszélt. Vagy egy fejjel magasabb és vagy 100 kilóval nehezebb nálunk. Már persze ez a súly nem a hasára, hanem inkább izmaira rakódott, magyarán maga a két lábon járó veszedelem.

Ránézek a srácokra, akik mind megerősítésre és talán egy kis megnyugtatásra várnak, majd végül bólintok egyet, mintha olyan biztos lennék a dolgomban.

Valójában sejtelmem sincs, hogy mi vár minket odabenn, és rettegek tőle, de azt hiszem, mást nem tehetünk.

Gyanakodva, megtartva a három lépés távolságot megyek a pasasok után, társaim pedig követnek. Nagyon merem remélni, hogy odabenn nem vár ránk semmi durva dolog, hisz én lennék érte a felelős. Én döntöttem így. Bár más választásunk nem nagyon lett volna... Igaz?

- Hé. – Ér utol Zayn. – Most mi lesz? – Kérdi lehalkítva hangját. Mintha nem lennének így is eléggé megfeszülve idegeim, még a megoldást is tőlem várják. Nem tudom, hogy nekem ez menni fog-e.

- Nem tudom, oké? – Nézek bele nagyra tágult szemeibe. Talán heves reakciómtól lepődött meg ennyire, vagy talán csak ő is halálra van rémülve.

- Oké. Bocsi, nem kellene rád hagynunk mindent. Figyi, nyugi. Majd kitaláljuk. – Lapogatja meg vállamat. Hangja egy cseppet sem hangzik meggyőzőnek, de azért rendes, hogy legalább próbálkozik.

- Egyszer a saját kezemmel fogom kinyírni Louis Tomlinsont. És remélem ezt hallja is. – Nézek hátra, egyenesen a csendesen mögöttem baktató srác szemeibe. Ő erre csak megvonja vállát, miközben ajkán egy apró mosoly pihen.

Közben beérünk az épületbe, ami semmi olyant nem mutat, amire ne számítottam volna. Csak egy tipikus, koszos, régi raktárhelyiség. Az egész egy nagy térből áll, és csak itt-ott található benne pár dolog, mint például valamiféle gépezetek, ládák, polcok, meg ilyesmik. Rögtön a placc közepén megakad a szemem elveszettnek hitt csapattársainkon. Mind a hárman ott térdelnek, mit ne mondjak, elég megviseltnek tűnnek.

- Oké. Hozzátok őket ide, mi pedig átadjuk a ti embereteket. – Torpanok meg, amikor feltűnik az is, hogy... Bántották őket. Nyelek egy nagyot és jelzek a fiúknak, hogy maradjanak közel a kijárathoz. Ők így is tesznek, szépen lassan elkezdenek hátrálni, egyedül Teo marad mellettem, még mindig sakkban tartva a túszul ejtett férfit. A három idegen egy darabig mérlegeli a helyzetet, egy mit sem sejtető pillantással összenéznek, amitől megfagy ereimben a vér, de végül felsegítik Ray-éket, és lassan elindulnak felénk. Belenézek a velem pont szemben lévő Austin szemeibe, amelyekben a meggyötörtség, fájdalom, de egyben a remény szikrája is felcsillan. Ettől sikerül némi magabiztosságot szereznem. Ki kell őket hoznunk innen. Ügyelve, hogy ne veszítsem őket szem elől, hátrasandítok a többiekre, akik épp most léptek át az ajtón... Ami rögtön be is csapódik mögöttük. 
A következő pillanatban elszabadul a pokol, hirtelen azt se tudom hova kapjam a fejem és mit tegyek. Egy fegyverdördülés hasítja ketté a levegőt. Fogalmam sincs, hogy hol történt a lövés, fogalmam sincs, hogy ki sütötte el a ravaszt és fogalmam sincs, hogy célt talált-e a lövedék. Teo-hoz kapom a fejem, aki előtt a földön fekszik élettelenül eddigi túszunk. Tátott szájjal nézek szemeibe, miközben ő azt üvöltözi, hogy menjek. Mintha lelassulna az idő, mégis minden olyan gyorsan történik.

- Bújj már el! – Üvölti ismét Teo. Erre megrázom a fejem és beugrok egy gép mögé.

Mi történik? Hol vannak a többiek? Ki kell vinnem őket!

Pár pillanat múlva végre észhez térek eddigi sokkos állapotomból, és elkezdek a masina vége felé mászni, ahonnan rögvest körül is kémlelek. Konkrétan senkit nem látok, hallani is csak pár fegyverdördülést és kiáltozást hallok. Kicsit kijjebb merészkedem, hogy rálátásom legyen a nem is olyan régen bezáródott nagy faajtóra is. Az mostanra ismét tárva van, így sikerül megpillantanom a domboldalon felénk igyekvő élőholtak hadát is, amiket gondolom a zaj vonzott ide.

Remegő kezekkel nyúlok fegyverem után, amit nagy nehézségek árán végül sikerül is előhalásznom.

- Srácok... Srácok mennünk kell! – Kiáltom, miközben azon igyekszem, hogy összeszedjem magam. Remélem hangom nem remeg túlságosan.

Néhány másodpercig csak mozdulatlanul ülök egy helyben, várom, hogy mi fog történni.

Semmi. Hirtelen minden néma csendbe burkolózott.

Akkor azt hiszem itt az ideje, hogy előmerészkedjek.