Negyvenegy

41

Niall szemszöge
- Sajnos ez nem csak egy rémálom -

A madarak csivitelésére ébredek. A közvéleménnyel ellentétben, azonban én ezt most cseppet sem találom aranyosnak, vagy megnyugtatónak, tekintve, hogy épp akkor zendítettek rá, amikor már sikerült elaludnom… Bosszankodva, szememet dörgölve ülök fel, a kényelmesnek abszolút nem mondható korábbi fekhelyemről. Már a Nap is felkelőben van, így valószínűleg 6-7 óra körül lehet. És a rohadt hörgő dögök még mindig türelmesen várakoznak alattunk. Tulajdonképpen ők voltak a legfőbb okai álmatlan éjszakámnak. A másik meg…

Oldalra fordítom fejem, egészen, míg meg nem látom a még mindig édesdeden szunyókáló lányt. Rögtön el kell mosolyodnom, mivel persze még mindig ő foglalja el az amúgy sem valami nagy tér háromnegyedét, hozzátenném úgy, hogy közben a lábai kilógnak a kis házikóból. Miután megkért, hogy húzzam fel, egész este ezen aggódtam. Meg persze párszor össze is nyomott és hozzám préselődött. Na, nem mintha ezt annyira bántam volna, főleg miután az utóbbi időben annyira… Élvezem a közelségét.

Egy darabig még nézem, habár tudom, ha erre rájönne, totál kiakadna, mert így belegondolva tényleg elég hátborzongató. De ha egyszer ilyen aranyos… Egyik kezét használja párnaként, azon fekszik, másikkal az egész építmény hosszán átnyúl, lábai pedig szanaszét vetve hevernek. Az elmúlt napok fáradalmai után legalább most pihenhet egy kicsit.

Gondoltam… Azt viszont nem, hogy ez a "kicsi" még legalább 3 óráig eltart. Közben én természetesen halálra unom magam, pedig erősen töröm az agyam, hogy hogyan is szabadulhatnánk innen. Pár ötlet eszembe is jut, mint mondjuk az, hogy hirtelen lezuhan az égből egy meteor és a rajta található kriptonit segítségével mérhetetlen szupererőre teszünk szert, ami lehetővé teszi, hogy elrepüljünk erről a kócerájról… Nem is lenne rossz.

Épp ezt a verziót próbálom továbbfejleszteni, amikor Mona szemei hirtelen kipattannak, és ugyanolyan gyorsan ülő helyzetbe is küzdi magát.

- Reggelt. Ah, még mindig itt vagyunk? – Teszi fel rögtön a kérdést, nagyot sóhajtva.

- Jó reggelt neked is. Aha, sajnos ez nem csak egy rémálom. – Forgatom meg szemeimet.

- Na, és kitaláltad, hogy mégis hogyan jutunk le innen? – Fordul felém felhúzott szemöldökkel, miközben nyújtózik egyet.

- Hát vannak ötletek, de azt hiszem, nem szeretnéd őket hallani, gyakorlatilag egyik sem valósítható meg. – Vonom meg vállam egy mosoly kíséretében.

- Nagyszerű. – Temeti egy pillanatra kezeibe arcát. – Mi lenne ha… - Pillant fel ismét. - Szétszednénk a bódét és abból csinálnánk valami lépcsőt? Meg a szöges deszkákat tudnánk fegyvernek is használni… - Sorolja egészen fellelkesülve. Alig van szívem lelombozni ezt a lelkesedést, de muszáj.

- Hát ez is legalább olyan lehetetlen, mint az én terveim. Most őszintén, hogy akarod szétszedni? Csak nézz rá, ezer éve össze van szegezve, kétlem, hogy csak úgy szét lehet kapni. Még ha lenne kalapácsunk vagy valami… – Vonom meg a vállam.

- Jól van nagyokos, csak ötletelni próbálok. – Húzza össze szemöldökeit. Látszólag nem tetszik neki, hogy rögtön le lett szólva. De hát nem fogok szépíteni, ha lehetetlenségeket beszél. Megvonom a vállam.

- Nyugodtan. Mást most úgysem csinálhatunk... – Jelentem ki, majd ez után a mondat után egy kicsit elgondolkozom.

Az ezt követő csend már túl hosszú, ahhoz, hogy egyszerűen csak kínos legyen. Ez már egyszerűen nyomasztó.

- Na jó…

- Szerintem… - Kezdünk el pont ugyanabban a másodpercben beszélni, majd egyszerre is hallgatunk el. – Mondd csak nyugodtan. – Vakargatom meg tarkómat zavarodottan. Valójában még őt sem láttam soha ilyen megszeppentnek, mint amilyennek most.

- Hát csak azt akartam mondani, hogy… - És ekkor ismét félbeszakítja valami. 

Valamiféle zörgés üti meg a fülünket az erdő irányából. Az alattunk lévő mormogáshoz már szinte hozzászoktunk, így rögtön feltűnik a zaj. Rögtön odakapom fejem, ám nem csak nekem tűnik fel a zörej, az alattunk járkáló tömeg szinte egy emberként indul meg a zajforrás irányába, ami az ágak és levelek mozgásából illetve susogásából ítélve elindult, mégpedig az erdő belseje felé.

- Szerintem most kellene cselekednünk. – Kapok rögtön az alkalmon. Mona egy kis hezitálás után elkezd bólogatni. - De mégis mit csináljunk?

- Ugorjunk le, annyira nem magas.  – Veti fel a lány. Erre lenézek a mélységbe, és rögtön megfogalmazódik bennem, hogy bármit szívesebben csinálnék, mintsem, hogy levessem magam oda. Persze nem szeretnék kimutatni semmiféle gyengeséget, ezért bólintok egyet, azt a látszatot keltve, hogy én ezt simán bevállalom.

- Jó, menj először te, majd segítek. – Mondom. Ezt követően számítok valami csípős megjegyzésre, mint például, hogy: Már neki miért is lenne szüksége segítségre? De ezúttal semmi ilyesmit nem kapok. Mona csak belenéz a szemeimbe, és biccent egy aprót. Ezzel ismét sikerül meglepnie. Ezek szerint valamerre mégiscsak haladunk.

- Oké, gyorsan, amíg elterelik a figyelmüket. – Sürgetem. Erre ő lehuppan, majd ügyesen leereszkedik a les oldalán. Két kezével erősen tartja magát, de lábai még így is körülbelül két méterre vannak a talajtól. – Várj. – Vetem magam hasra, majd lábaimat bebiztosítva nyúlok csuklói után. – Engedd el, foglak. – Biztatom.

Mona kétségbeesve pislog rám, de továbbra sem engedi el a les peremét, pedig én erősen szorítom kezeit.

- Bízz bennem. – Kérlelem, mivel látom, hogy pár lemaradt ocsmányság figyelmét máris sikerült magunkra vonnunk. Hangomban talán bujkál némi sürgetés, de valóban szeretném, ha már nem kételkedne bennem, hisz azt hiszem párszor már bizonyítottam neki…

Zavarodottan pislog, majd végül behunyja szemeit és sóhajt egy nagyot. Először bal kezével, majd pedig jobbal engedi el a deszkákat. Kicsit szorosabban markolom csuklóit, hogy még véletlenül se csússzanak ki kezeim közül. Bár nem vagyok, és sosem voltam az a sportos alkat, még így sem okoz gondot az ő súlyának megtartása, valamint szép lassan a leeresztése.

Előre csúszok, mindaddig amíg biztonságos és lábam engedi, és valamivel sikerül lejjebb tornásznom a lányt. A talaj így már csak úgy egy méterre van tőle.

- Elengedlek oké? – Kérdem, bár tudom, hogy sok választásunk igazából nincs.

Ha válaszol is valamit, azt nem hallom, egyedül bólogatását érzékelem, a következő pillanatban ezért elengedem kezeit, majd amint földet ér, rögtön megnézem, hogy mi a helyzet vele. Amikor feltápászkodik, hüvelykujjával mutatja, hogy minden rendben. Egy gyors bólintást követően én is leereszkedem és ugyanúgy megtorpanok egy pillanatra, mint Mona, amikor lenézek és még mindig a rohadt magasban találom magam. Lábaim nem érnek sokkal lejjebb, mint nemrég az övé, nem hiába szerettem volna mindig is magasabb lenni…  

Oké, nagy levegő és ugrás… De nem, egyszerűen nem megy! Elkezdek szédülni, amint ismét lepillantok a mélységbe, ami hiába tudom, hogy csak pár méter, most mégis úgy tűnik, mintha ez lenne a világ legnagyobb akadálya. Tenyereim elkezdenek izzadni, így előbb, vagy utóbb ha szeretném, ha nem a fogást úgy is elvesztem a léceken. 

- Gyerünk, menni fog! - Ránézek a csak rám váró lányra, aki nagy barna szemeivel engem szuggerál, majd minden bátorságomat összeszedem és ugrok.

Az a pár másodperc, amíg súlytalanul lebegek, mintha évekig tartana, de bárcsak még egy kicsivel több időt venne igénybe, és később érezném meg a fájdalmat…

Amint lábam a földet érinti, rögtön ki is csavarodik alólam, így az éles fájdalmat követően egy gyötrelmes kiáltás hagyja el torkomat, miközben oldalra vetődöm. A hatalmas fűben fekszem és a lábamat szorítom, ami kétség sem fér, eltörött. Ítélve ezt a hangos reccsenésből és az azt hirtelen elárasztó hasogatásból. 

Ajkam beharapásával próbálom magamba visszafojtani az üvöltéseket, amiket legszívesebben most kiengednék, a végtagomat perzselő fájdalomnak köszönhetően. Szemeim egy pillanatra szorosan lezárom, és ismét próbálok magamon erőt venni, hogy valahogy fel tudjak tápászkodni. 

Nincs idő a pihenésre és a regenerálódásra, tovább kell mennünk, mivel ahogy szemem kinyitom, már látom is az első mocskos cipőpárt megjelenni pár méterre tőlem. Szerencsére Mona előbb odaér, és a még általam faragott kis botot egyenesen a piszkos női alak szemébe döfi. 

Az rögtön holtan rogy össze előtte, és mellettem landol a fűben. Nem szentelem neki sok figyelmem, inkább a lány arcát tanulmányozom. Egyszerre mintha több érzelmet is látnék átfutni rajta. Ilyenek például a félelem, a reményvesztettség, a sajnálat és még talán az aggodalom. Ennek ellenére átbújik karom alatt és azon törekszik, hogy felnyaláboljon a földről. Ez nemsokára össze is jön, és büszke vagyok magamra, amiért egy apró kis szisszenésen kívül több nem hagyja el ajkamat. Pedig valóban ordítani tudnék a kíntól.

Pár lépés, azaz inkább bukdácsolás után, azt hiszem elönt az adrenalin, már képes vagyok egy kicsivel gyorsabban menni.

Viszont attól tartok ez sem elég gyors ahhoz, hogy elmeneküljünk…