2015. júl. 13.

Negyvenkettő

42
Hope szemszöge
Egy ártatlan élet elvétele belőled is elvesz valamit -

Szinte még fel sem ébredek egészen, szemeim azonnal kipattannak, amint összeáll fejemben a kép. A firkák a falakon… Azt hiszem már tudom, hogy mit is akarnak jelenteni. Mérhetetlen gyorsasággal és izgatottsággal ugrom ki az ágyból, majd veszem szemügyre ismét az ábrákat.
Igen, ez kétség kívül egy térkép! Hogy hogyan is nem jöttem rá korábban? Hisz annyira egyértelmű… Talán épp ez volt a nehézsége.
Egy nagy önelégült vigyor terül szét az arcomon, amiért sikerül rájönnöm, hogy mi is ez a hatalmas rejtély. Rögtön meg is fordulok, hogy Harry-nek is elújságoljam, de ő még a takaróba burkolózva, mélyen szunyókál, így nem is zavarom inkább. Úgy döntök, amint felébred, máris elindulunk, így igyekszem addig elkészülni. Gyorsan keresek az íróasztalomban egy papírfecnit és egy tollat majd le is firkantom magamnak a vázlatot, amin már én is szépen lassan kezdek kiigazodni. Kiindulási pont a házunk, majd az utcánk, aztán szinte végig a főúton, át a parkon, el az iskola és a kórház mellett, majd be az erdőbe. Áh, itt van ez a tó, hisz ennél már jártunk korábban, csupán pár napi járásra van attól a helytől, ahol most telepedtünk le. A végpontot egy nagy x jelöli, valami folyón túl, ami sajnos szinte az egész addig megtett táv kétszerese, az út addig akár hetekbe is telhet. Viszont szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt a jelet valamelyik családtagom hagyta hátra nekem, ez a tudat pedig teljesen felvillanyoz. Egyedül már csak az ocsmány lény jelenléte hagy maga után nyitott kérdéseket. De hát kit érdekel, ha az ember épp most döbben rá, hogy valamelyik rokona valószínűleg így adja tudomására hollétét. Legszívesebben csapot-papot hátrahagyva már úton is lennék a kijelölt cél felé, de tisztában vagyok vele, hogy ez nem lehetséges. Még…
Rásandítok ismét a fiúra, aki képes volt velem mindent hátrahagyva eljönni. Mérhetetlen hálát érzek irányába. Ezt a kis pihenést megérdemli, azt hiszem ez a minimum.

Teendő híján hát úgy döntök, kicsit megmosakszom és szerzek valami tiszta ruhát hátrahagyott ékes gardróbomból. Belépek az apró helyiségbe és körbenézek. Nagyrészt ugyan elvittem magammal a kényelmes cuccaim, szerencsére azért hagytam hátra pár dolgot, ruháimon és csinos darabjaimon kívül is. Kiválasztok egy egyszerű fehér inget és egy régi fekete szaggatott farmernadrágot. Most már lényegében úgy is mindegy, hogy mit veszek fel nem? Nincs szükségem arra, hogy bárkinek is tetszelegjek, akkor meg már oly mindegy, hogy mit mocskolok be egykor oly nagy becsben tartott ruhaneműim közül.
A fürdőbe lépve az első dolog ami kiszúrja szemem a tükörképem. Mindig is az a fajta lány voltam, aki ad a megjelenésére, ezért elég fájdalmas magam így látni. Hajam zsíros és egy ferde copfban éktelenkedik fejem tetején, arcom piszkos, ruháim tépázottak. Gyorsan lekapok magamról mindent és az anno oly nagy nehézségek árán behurcolt hordóban megmosakszom, majd hajam belelógatva felületesen azt is átmosom. Ezután magamra kapom friss ruháim.
Visszatekintek a tükörbe. Hiába vagyok tisztább, azt hiszem már soha nem leszek többé az, aki voltam. Megcsóválom a fejem és visszamegyek a szobámba. Azaz egykori szobámba. Nem hiszem, hogy valaha is lesz ez a hely még az otthonom…

Ahogy elhaladok a még mindig alvó srác mellett, egy pillanatra ránézek, és rögtön meg is torpanok. Szívem olyan eszeveszett tempóban kezd lüktetni, hogy szinte kiugrik mellkasomból, érzem, ahogy azonnal lefehéredem valamint meg is szédülök, és meg kell kapaszkodnom az ágy támlájában, nehogy elessek. Harry falfehér arccal fekszik mozdulatlanul a takaró alatt. Nem tudok rögtön nem a legrosszabbra gondolni, ezért máris érzem, ahogy homályosítják el szemeimet a könnycseppek, ahogy kezdek pánikba esni.
- Harry… - Motyogom remegő hangon. A fiú továbbra sem reagál. – Harry kérlek. – Kérlelem már némivel hangosabban. Ezúttal sem történik semmi, így nagy nehezen rábírom lecövekelt lábaimat, hogy vánszorogjanak oda, majd rögtön le is térdelek mellé, fejem övével van egy magasságban. A megkönnyebbülés hullámokként terjed szét testemen, amint meglátom, hogy mellkasa emelkedik és süllyed, alig bár, de lélegzik. A könnycseppek továbbra is szúrják a szemem, majd ki is szabadulnak, amikor kitapintom alig érzékelhető pulzusát. Falfehér bőre szinte izzik a láztól, arca sápadt és verejtékes.
Hirtelen fogalmam sincs, hogy mi is ilyenkor a teendő, nem tudom, mi baja lehet. Anyukám az ilyen helyzetekben szokta azt mondani, hogy hunyjam le a szemem, csupán csak egy pillanatra és vegyek egy mély levegőt. Ő hitt benne, hogy egy kis koncentráció segítségével bármire képes vagyok. Ezúttal bár nincs itt, tudom, hogy most is így tenne.

Úgy teszek hát, ahogy mindig is tanácsolta. Szorosan összezárom szemeimet és veszek egy hatalmas lélegzetet, igyekezve kiüríteni elmém.
Legközelebb, amikor kinyitom őket, már tudom is mit kell tennem. Gyorsan felpattanok, bár fejem még mindig kótyagos egy kicsit és elég gyengének érzem magam, de egyből a fürdőbe rontok. Gondolkodás nélkül szakítom le ingem ujjait, majd merítem alá őket a hűvös víznek. Amint az anyag kellőképpen teleszívja magát, visszamegyek az eszméletlen fiúhoz. Egyiket homlokára, másikat pedig csuklójára terítem.
- Harry ébredj fel, kérlek. – Simítok végig gyengéden arcán. – Kérlek, kérlek, kérlek. – Könyörgöm neki. Egy darabig még szólongatom, igyekszem megőrizni imént szerzett hidegvérem és nem pánikolni. Tudom, hogy az állapotán csakis akkor tudok segíteni, ha magánál van, így nem adom fel.
A srác szemhéjai egy idő után megrebbennek, és szép lassan kinyitja szemeit.
Megkönnyebbülten sóhajtok egyet, még szemeimet is lehunyom pár másodpercre.
- Hope? – Kérdi erőtlenül, rekedtes hangon.
- Igen, minden rendben lesz. – Fogom meg a kezét. Bőre még mindig tüzel, szorítása erőtlen. – Tarts ki egy kicsit, keresek neked valami gyógyszert. Azt hiszem, ehhez most épp a megfelelő helyen vagyunk. - Kacagok fel idétlenül, kétségbeesésemben. Nem várok tőle semmiféle reakciót, a mosoly árnyéka mégis mintha ott játszana szája sarkában.
Ezt követően rögtön rejtett gyógyszeres dobozunkhoz sietek, amit gyakorlatilag nem is értek miért nem vittünk el magunkkal. Nyilván nem számítottunk az ilyesféle helyzetekre…
A dobozka változatlanul a helyén pihen és még most is zsúfolásig van tömve orvossággal. Hezitálás nélkül választok ki két pirulát és egy pohár víz kíséretében vissza is megyek a sráchoz, aki csillogó szemekkel figyeli minden egyes mozdulatomat.
- Ezt nyeld le. – Nyújtom felé a gyógyszereket, majd leesik hogy szinte alig él, így rögtön mellette termek és segítek neki bevenni az orvosságot. – Ettől talán jobb lesz. De hogy mi miatt… - Még szinte fel sem teszem a kérdést, amikor a válaszra már rá is jövök. Hogy mi miatt lett ilyen beteg?
Gyorsan másik keze után nyúlok, ami még mindig be van bugyolálva. Érzem, hogy a rosszullét ismét eluralkodik felettem, rögtön lever a víz. Letekerem róla a gézt, ami fel is fedi előttem a ronda, elfertőződött vágást. Szám elé kapom kezem, amint meglátom a sebet.
- Hozok egy kis fertőtlenítőt. – Hagyom el ismét a szobát. Egy percig sem bírnám tovább ott. A tudat, hogy ez is miattam van, szinte azonnal elkezd felemészteni. Csakis én tehetek róla, hogy ezúttal ő fekszik betegen az ágyban. Én vettem rá, hogy jöjjön el velem és én vágtam meg. Csakis én lehetek ezért a felelős.
Amint visszaérek a ládához, megtámasztom felette a falat mind a két kezemmel és keserves zokogásban török ki. Egyszerűen már nem bírom tovább magamban tartani a felgyülemlett érzelmeket. A férfi iránt érzett sajnálat, harag és gyász, a családtagjaim iránti vágyódás és remény, a Harry miatti aggodalom és marcangoló bűntudat… Már túl sok nekem. Úgy érzem, összeroppanok. Nem hiszem, hogy képes vagyok ezt egyedül elviselni, egyszerűen hiába akarok erős lenni, nem tudok az lenni. Nem tudok!
A könnycseppek csak folynak végig az arcomon, miközben testem továbbra is rázkódik a keserű sírógörcstől.
- Hé, minden rendben? – Hallom meg ekkor a hangját közvetlenül mögöttem. Még mindig elég gyengének hallatszik. Rögtön megpördülök és aggodalommal teli szemeibe bámulok.
A sírástól alig bírok megszólalni.
- Vissza…Vissza kell feküdnöd. – Bököm ki végül nagy nehézségek árán. Ő erre továbbra is csak pislog rám, nagyra tágult csillogó zöld szemeivel. Megrázom a fejem, miközben próbálom kordában tartani érzelmeimet és visszafogni magam. A sírást akármennyire is szeretném, nem tudom abbahagyni, könnyeim továbbra is csordogálnak. Gyorsan kikeresem a fertőtlenítőt, majd átbújok Harry válla alatt és átkarolva visszasegítem az ágyba.
- Ne aggódj, egyszer minden rendbe jön majd. – Mondja, miközben előkészítem a sebét a fertőtlenítéshez. Gondosan letörölgetem a vizes ronggyal, majd mielőtt a fertőtlenítőért nyúlnék, szemeibe nézek.
- Ez most lehet kicsit fájni fog. – Motyogom még mindig szipogva.
- Azt hiszem már hozzászoktam. – Emeli tekintetét a plafonra, majd szó nélkül tűri, ahogy kitisztítom a csúnya vágást.
- Harry, mielőtt megsebesítettelek leszúrtam vele egy élőhalottat, mi lesz ha…- Nem bírom tovább, kibukik belőlem a kérdés, miközben rémülten rázom a fejem. A mondatot befejezni viszont nem tudom. 
- Majd meglátjuk mi lesz. Nem a te hibád… - Mondja nyugodtan. Mintha valóban így gondolná.
- Hogy ne lenne az én hibám? Megvágtalak. Nem figyeltem oda, össze voltam zavarodva, mindez most miattam van…
- Hope, figyelj, én tudom min mész keresztül. Én is bejártam ugyanezt az utat. Nem te tehetsz róla. Csak hidd el. Meg kell, hogy emészd a történteket, és ez pedig nem megy egyik pillanatról a másikra...
- Tudom. Egy ártatlan élet elvétele belőled is elvesz valamit. Egy darabot a lelkedből. Beárnyékolja, elhomályosítja a valaha oly ragyogóan aranyló sárgát, hideg acélkékké. – Suttogom, miközben elvégzem az utolsó simításokat is és újból bekötözöm a sebet.
A fiú ezután egy darabig csak bámul rám, szemeimet tanulmányozza, mintha kiolvasna belőlük valamit, mintha rájönne valamire. Megjegyzést viszont nem fűz többet hozzá.

Ismét eltelik egy nap a semmittevéssel. Odafigyelve ápolgatom a beteg srácot, akinek az állapota egyenlőre csöppet sem látszik javulni. Szinte rettegek az elalvástól, így egy darabig csak fekszem mellette az ágyban. Ő is ébren van, nyilván neki is hasonló gondolatok járkálnak a fejében, mint nekem. Vajon mi lesz holnap? Vajon… Túléli?
Még a gondolatba is beleborzongok, és közelebb csusszanok hozzá, hogy óvatosan átöleljem.
- Kérlek gyógyulj meg. - Suttogom, mielőtt álomba merülnék. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése