Negyvenhét

Hahó!

Minek után a múltkor leírtam, hogy meglepetésszerűen fognak érkezni a  részek (Így kevésbé hangzik drasztikusan) hát... Tádámm, itt is lenne egy! 

Megjegyzem épp elkezdődött a vizsgaidőszakom és tanulnom kellene... Igen, kellene. :)

Tekintve a szabadidőm mennyiségét szerintem még az is lehet, hogy kidobok pár részt Karácsonyig. Szóval maradjatok velem mindenképpen! És továbbra is adjatok magatokról életjelet, ha kérhetem! Kellemes mindjártittatéliszünet időszakot mindenkinek! 

Puszi: Griny xx

47.

Liam szemszöge

-Vajon lehet ezt még tovább fokozni?-

- Azt hiszem… - Szólalok meg, bár hangom a hosszas hallgatástól rekedt, így megköszörülöm torkom, mielőtt újra belekezdenék. – Azt hiszem, lassan vissza kellene mennünk. Niall-éknak gőzük sem lehet róla, hogy hol vagyunk már ennyi ideig. – Rögtön Teo-ra pillantok, tőle várok először megerősítést. Nem szól semmit, csak biccent egyet. Akkor rendben.

- Induljunk. – Siet el mellettem Zayn. Nincs elég időm arra, hogy szemügyre vehessem arckifejezését, de látszólag ő is elég feldúlt. Végül is ez nem is csoda, mindazok után, ami történt.

Lassan már kezd megszokottá válni a halott légkör, ami körülvesz minket. Mindenki némaságba burkolózva tapossa az avart a táborunk felé. Azt hiszem, senki nem tud és nem is akar nem a halott fiúra gondolni. Még ha el is kalandoznak gondolataim, a végén mindig nála lyukadok ki. Lehetetlen. Lehetetlen elfelejteni, hogy ez az új világ egy újabb felesleges áldozatot követelt. Vajon meddig tart ez még? Meddig kell még ártatlan embereknek meghalnia? Vajon én meddig bírom?

Ezekkel a cseppet sem pozitív gondolatokkal vonulunk vissza a táborig.

Amint kilépek az apró kis tisztásra, szívem ismét ugrik egy nagyot. A mai napon már sokadszorra.

Az összes cuccunk szanaszét van, a sátrak felborogatva, a holmik szétdobálva, a barátaink pedig sehol. Ránézek a csapattársaimra. Az arcokról tisztán le tudom olvasni, hogy legtöbbjüknél most jött el az a pont, hogy vége. Feladják. Zayn a térdeire veti magát és az égre emeli tekintetét, Teo idegesen belerúg az egyik összedőlt sátorba, Paul pedig leveti magát egy farönkre és a rég kialudt tűzbe bámul.

Mi történhetett? Hova mehetett Niall és Mona? És Harry-ék? Miért nem érkeztek még vissza? Bár lenne valaki, aki megválaszolja kérdéseimet. Mennyivel egyszerűbb is lenne az élet.

- A rohadt életbe! – Ér be minket Louis is. – Hát itt meg mi történt? – Lépked óvatosan a széthajigált dolgok között.

- Ezt mi is szeretnénk tudni. – Dörzsölgetem lehunyt szemekkel homlokom, miközben én is lerogyok a tuskóra.

Hangom hosszas hallgatás követi. Egy pisszenést, egy apró kis neszt sem hallani. Mindenki csak ül és gondolkozik, bár én tudom, hogy ez nem lesz sokáig így. Azt hiszem ezt szokás úgy hívni, hogy a vihar előtti csend. Valakinek el kell indítania a lavinát. Ugyan miért is ne lehetnék ez a valaki én? Essünk túl rajta.

Felállok a korhadt fatönkről, és odalépek az egykori lakhelyemhez. A sátor kilapítva hever a földön. Leguggolok mellé és szépen lassan megemelem, majd elkezdem helyrepofozni. A tartó pilléreket kiegyenesítem és újra a földbe döföm, a hálózsákom és a holmim összeszedem. Páran követik a példám és segítenek a tábor felélesztésében, a legtöbben azonban továbbra is csendesen ücsörögnek és figyelik a tevékenységünket.

- Ti egyébként nem gondoljátok úgy, hogy meg kellene keresnünk őket? – Pislant fel Louis. Kérdését egyenesen nekem szegezi, közben szemeimbe bámul. Arca nyugodtságot tükröz, de én ismerem. Agya minduntalan kattog, valószínűleg épp azt próbálja kitalálni mi is történhetett, és hogy mi legyen a következő lépés.

- De, nagyszerű ötlet. Az előző kis mentőakció is olyan jól alakult, nem? – Rázza meg fejét Zayn. A srácon már jelét sem látom a nyugodtságnak, viselkedése teljes ellentéte Louis-énak.

- Hagyd már, ez abszolút nem az ő hibája volt. – Veszi pártfogása alá a kék szemű fiút Teo.

- Sőt, egyikünk hibája sem volt. – Nézek körbe a társaságon, majd végül pillantásom megállapítom Zayn-en. Tisztában vagyok vele, hogy részben önmagát okolja a történtekért. Mindig is lelkiismeretes típus volt, egészen biztosan úgy véli, hogy valamilyen abszurd okból kifolyólag ez most az ő hibája. Pedig téved.

A srác lemondóan és talán egy kicsit már belefáradva megrázza a fejét.

- Vajon lehet ezt még tovább fokozni? – Kérdezi. Tisztában vagyok vele, hogy ez csak egy költői kérdés volt, mégis válaszolok.

- Nem szeretném megtudni. – Válaszolom. Felesleges lenne azzal etetni, hogy nem. Hisz én honnan is tudhatnám ezt biztosra?

- Viszont az, hogy itt ücsörgünk a seggünkön, senkin nem fog segíteni. – Emelkedik meg Louis hangja is. Kezdődik.

- Lehet csak elmentek valamerre… Sétálni. Kikapcsolódni. – Szól bele először a beszélgetésbe Ray. Ezt szerintem most ő sem gondolja komolyan.

- Sétálni. Csak úgy kedvtelésből sétálni… Nyilván. – Nevet fel gunyorosan Louis. – Azt elképzelhetőbbnek tartom, hogy belesétáltak ők is ezeknek a mocskoknak a csapdájába.

- Nem, én sem hiszem, hogy ilyesmiről lenne szó. Amúgy is… Láthattad, hogy ők… Már senkit nem tudnak bántani. - Igyekszem a legkegyesebben kifejezni magam. Óhatatlanul is Teo-ra pillantok. Ő csak keresztbe font kézzel nézi szóváltásunkat. Feleslegesnek látja, hogy belefolyjon. 

- És mi van, ha többen voltak? Vagy ha elbújt még több olyan idegbeteg is? Vagy ha őket már korábban elfogták? Liam akkor mi van, he? – Áll fel, majd közelebb lép hozzám. Úgy néz ki, mint aki mindjárt rám veti magát, hogy kiverje belőlem a válaszokat.

-  Fogalmam sincs! Én csak próbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. Már ezt sem szabad Louis? Azt akarod, hogy ne bizakodjunk? Akkor tessék, vedd át a helyem. Legyél te az, akihez mindenki fordul, akitől mindenki ilyeneket kérdezget. Mondd te az emberek arcába, hogy nem tudod mi történik, és hogy sejtelmed sincs, hogy mit tehetnél. Rettegj te azért, hogy hozol egy rossz döntést! Hogy te leszel az, akit mindenki okolni fog! Tessék. – Kelek ki magamból teljesen a végére. Azt hiszem ezt a fajta viselkedést senki nem szokta meg tőlem, ezért elképedve bámulnak rám sorstársaim. Kiakadásom oka pedig összeszorított állkapoccsal tűri tekintetem. Kicsit visszavett ugyan, de látom, hogy még mindig forrong. Nem érdekel.

- Nem vagyok én senkinek és semminek a vezetője. El lehet menni. Csinálj, amit akarsz. – Megyek el mellette úgy, hogy abszolút nem bánom, amikor vállam véletlenül nekiütközik övének.

Pár lépés megtétele után hallom, hogy ciccent egyet, majd így szól.

- Tudod mit? Baszd meg Liam. Basszátok meg mindannyian. – Hátra sem kell pillantanom, hogy el tudjam képzelni arckifejezését. Tisztán látom magam előtt, ahogy úgy grimaszol, ahogy szokott, ha berágott valakire. Ezek előtt ez az arckifejezés nekem még sosem volt címezve. Hát eljött ennek az ideje is. A legjobb barátaim is ellenem fordulnak.

A következő dolog, amit meghallok, az a levéltakaró zizegése a hátam mögött, ami arra enged következtetni, hogy valaki épp távozik a köreinkből. Csak nem Louis?

- Seggfej. – Dünnyögi orra alatt Zayn. Ezek szerint ő mellettem áll. Már nem mintha annyira örülnék a kialakult helyzetnek, és nem mintha pártfogókra lenne szükségem. Én egyszerűen csak elmondtam a véleményem.

Ezek után már tényleg nincs kedve senkinek a társalgáshoz, így szinte kivétel nélkül mindenki a saját dolgára igyekszik.

Épp a lányok sátrát állítom fel, amikor pár perccel később meghallom, hogy valaki közeledik az erdő felől.

- Na mégis meggondoltad magad? – Előz meg a kérdéssel Ray.

Ám azonban ahelyett az arc helyett, akire mindenki számított, Niall bukkan elő.

- Mi van? – Kérdezi összezavarodva. A hirtelen jött öröm, ami a szőkeség megjelenésének köszönhető, rögvest szerte is foszlik, amikor szemügyre veszem. Arca verejtékezik, látszólag erőlködik és eltekintve arckifejezéseit fájdalmai is lehetnek. Ez gondolom bekötözött lábának köszönhető. A fásli kikandikál térdig felszaggatott farmerja alól.

- Azt hittük Louis vagy. Mi történt? – Zavarja le gyorsan a magyarázkodást Zayn, rátérve a fontosabb témára.

- Lerohant minket egy horda. Esélyünk sem volt ellenük, ezért elmenekültünk. – És ezzel be is fejezi. Látszólag nem csak engem zavar szófukarsága.

- Kérlek, ne kelljen veled is összevesznünk. Mondd már. – Hördül rá Zayn.

- Találtunk egy lest és felmásztunk a csattogtatók elől. Egy félreértés következtében azonban a létrát ledöntöttük. Ott éjszakáztunk, addigra már csak kevesen maradtak. Én leugrottam és… - Hallgat el egy egészen rövidke kis időre. – És rögtön idejöttem segítséget szerezni.

- A lábad meg útközben bekötöződött... - Jegyzi meg felvont szemöldökkel Teo.

- Ja, az... Nem. De lényegtelen. Mona vár. 

- Szóval ő még ott van? De minden rendben vele, ugye? – Kérdem rögtön. A szőkeség elkapja tekintetét, amikor szemébe nézek. Habozik.

- Persze. Louis hol van? – Hirtelen témaváltás. Rettentő furcsán viselkedik a srác.

- Épp az előbb lépett le. Megelégelt minket. Mindegy, had fortyogjon csak magában, mi menjünk el Monáért. – Hangoztatom máris a tervem.

- Nem! – Rivall rám. – Mármint meg kellene őt is várnunk. – Teszi hozzá kissé zavarban.

- Hogy… Mi? – Csupán ennyi a reakcióm. Normál esetben ő lenne az első, aki rohanna vissza a lány megmentésére. Valami tuti nem stimmel vele.

- Úgy értem… Nem kellene egyedül itt hagynunk… Ha esetleg visszajönne közben, lehet megrémülne, hogy eltűnt mindenki. – Habog össze-vissza.

- Niall ne hülyéskedj már. Mona ott vár ránk gondolom totál kétségbeesve, te pedig Louis lelkivilága miatt aggódsz? – Tárja ki értetlenül karjait Teo.

- Én csak… - Gördül le egy izzadságcsepp halántékán. – Mindegy, igazatok van. Menjünk. – Bólint egyet végül beleegyezően, majd elindul az ösvényen, amelyről érkezett.

- Várj, vigyünk valamit a segítségére? – Állítja le azonban rögtön Teo.

- Ja, nem. Nem kell. Semmit. – Ingatja fejét nemlegesen.

Ismét megpróbálok arcáról leolvasni bármiféle magyarázatot viselkedésére. Semmi. Továbbra is csak az az érthetetlen zavarodottság.

Mielőtt elkezdeném követni az ismét elinduló fiút, még megbizonyosodom róla, hogy a fegyverem nálam van. Meglapogatom a pisztolyt, majd a többiek után megyek.

Nem kell sokat gyalogolnunk, hogy elérjünk egy rettentő furcsa fa épülethez. Vagy… gyakorlatilag mi is ez? Nem csak simán egy épület, hanem épületegyüttes… Nem, inkább egy erőd. Ez egy erődrendszer.

- Niall. – Fogom meg az előttem haladó fiú vállát. Ő hátra sem pillant, egyre csak közelít a gyanús erődítmény felé.

- Ez meg mi a retek? – Áll meg mellettem hirtelen Teo, amikor neki is leesik, hogy itt nem csak egy egyszerű vadászlesről van szó…

A szőke srác tesz még pár lépést, majd megáll és hirtelen megfordul.

- Én… Sajnálom… - Nyögi ki nagy nehezen. Látom rajta, hogy folytatná még a mentegetőzést, de valaki beelőzi. 

Negyvenhat

Fontos közlemény, olvasd el!

Halihó!

Alig van arcom 'beköszönni' tekintve az alaptalan ígéreteimet... Vagyis a félig alaptalan ígéreteimet... Ugyanis itt van a rész, igazából csak úgy... Hmm vagy egy hónappal később az ígértnél. Az egyetem valami kegyetlen. Ne menjetek! 

De, amúgy menjetek mert amellett, hogy baromi nehéz és nincs mellette élete az embernek, valamint hozzászokik a 4-5 óra alvásokhoz és az állandó készüléshez, meg tök jó móka és meg is éri okosodni! :') Csak hát ugye mindennek ára van... Azt hiszem most jött el az a pillanat, hogy befejeztem az ígérgetést. Ahogy korábban mondtam, be fogom fejezni a történetet, ez egész biztos. Viszont a következő rész megjelenésével kapcsolatban nem ígérhetek semmit. Ezt majd eldönti a szabadidőm és a lélekjelenlétem mennyisége. Lehet már két napon belül kint lesz, viszont az is lehet, hogy csak egy hónap múlva. Sajnálom, tényleg. Ígérem továbbra is igyekezni fogok, és hát persze továbbra is érdemes nyommal követni a fanfiction-t! Én ha időm teheti felnézek majd. Jó lenne az esetleges olvasóimmal kommunikálni és pár visszajelzést kapni.

Remélem kitartotok mellettem! Sok-sok puszi: Griny xx

U.i.: Szándékaim szerint egy rohadt izgis részt varázsoltam csak nektek csak most! És jó hosszú is. Jó lakmározást! :D

46.

Niall szemszöge
- Már egyszer úgyis megmentettem az életed, ugyan miért tenném kétszer -

- Én pedig mindig is tudtam, hogy te abszolút nem vagy rosszfej Mona Stafford. – Vigyorodom el kajánul, miközben arcára helyezem kezem, hogy közelebb húzzam magamhoz és végre megcsókolhassam úgy is, hogy nem ellenkezik, nem üt meg és nem vág a fejemhez valami frappáns és cinikus megjegyzést. Ez az első valós csókunk. Úgy érzem, mintha végre én is kapnék egy visszajelzést, hogy érdemes még miért folytatnom a küzdelmet ebben a rohadt világban.

Ebben a pillanatban el is felejtem, hogy éppenséggel egy csapdában lógok, valahol körülbelül három méter magasban. És mindez nem elég, elfog az az érzés is, mintha zuhannék.

Villámlást megközelítő gyorsasággal pattannak ki a szemeim, amikor rájövök, hogy szó szerint ez történik velünk. Mona szemei is kinyílnak és értetlenül fürkészik arcomat. 

A földtől alig pár centire állunk meg. A zuhanás váratlan megszűnésével mind a ketten elveszítjük egyensúlyunkat és szerteszét terülünk a hálóban. A döbbenettől meg sem tudok szólalni, próbálom magam összeszedni, de mivel még mindig nincs szilárd talaj a lábam alatt, ez elég nevetségesen nézhet ki, kezem egyfolytában kicsúszik a lyukakon.

- Minden oké? – Kérdezi a lány, akinek nálam hamarabb sikerül négykézlábra tornáznia magát.

- Aha, persze. Veled? – Pislantok rá. Ő egy bólintással jelzi, hogy vele is minden rendben.

- Mi folyik itt? – Néz fel rám, mintha én tudhatnám a választ. Tudatlanul megrázom a fejem.

A következő pillanatban azonban elbámul mellettem, és meghökkent arckifejezésétől nekem is rögtön hátra támad kedvem nézni.

- Rögvest felvilágosítalak benneteket. – Találkozik tekintetem egy lányéval, aki egy… Hippire, vagy leginkább egy indiánra emlékeztet. Barna haja, melybe tollakat aggatott, raszta-szerű tincsekben lóg háta közepére, testét egészen különleges rojtos ruha fedi, arca maszatos… vagy inkább festékes. Ebből a távolságból nem tudom pontosan megállapítani. Az összhatást tekintve azonban egy gyönyörű lánynak mondható.

- Előtte esetleg kiengednél minket? – Érdeklődik Mona. Hangja meglepően kedvesen cseng. Elkapva tekintetem a lányról, rápillantok és rámosolygom.

- Hogyne, azon nyomban, amint megígértétek, hogy nem csináltok semmi butaságot. – Billenti oldalra a fejét az idegen, engem kémlelve.

- Nem fogunk, ne aggódj. – Biztosítom.  Erre ő a mellettem álló lányra néz kérdőn.

- Tényleg nincs mitől félned. – Bólogat Mona is. Testemet mintha büszkeség öntené el.

A vad lány látszólag úgy dönt, hogy megbízik bennünk, lassan elkezdi oldozni a csomót, aminek köszönhetően eddig a föld felett himbálóztunk, és aminek megszűntével azonnal a talajon landolunk.

Fájón felszisszenek, amint lábam is találkozik a kemény felülettel.

- Megsérültél? – Sétál mellém a lány. Feltekintek rá. Nem tűnik veszélyesnek, de mégis van benne valami, amitől nyugtalan leszek. Nem, nem a titokzatosságával és nem is a stílusával van a baj, egyszerűen csak… Nem is tudom megfogalmazni.

- Igen, valószínűleg eltörött a lábam. – Pislantok ezúttal az említett végtagomra.

- Had segítsek. – Hajol le hozzám, majd nyújtja felém a kezét. 

- Köszi, megvagyok. – Motyogom idegenkedve. Az eddig szótlanul ácsorgó Mona ekkor siet oda hozzám, hogy felhúzzon. Az ismeretlen lány, mintha talán kissé megsértettem volna, felvont szemöldökkel nézi végig a jelenetet.

- Már egyszer úgyis megmentettem az életed, ugyan miért tenném kétszer. – Mondja, miközben keresztbe fonja kezeit mellkasa előtt. Igen, kétségkívül megsértettem…

- Ezt hogy érted? – Reagál először Mona. Én azt hiszem, amúgy sem jutnék szóhoz… Ismét.

- Már egy ideje megfigyelünk benneteket. – Válaszolja a lány, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – A magaslesnél én tereltem el a kómában lévők figyelmét.

- Hah, kómában lévők. Aranyos kifejezés. – Jegyzi meg Mona, megütve azt a tipikus, kissé cinikus hangnemét, rögtön rátapintva a lényegre. Muszáj elmosolyodnom.

- Mit tartasz ezen olyan viccesnek? – Fordul felém a lány.

- Semmit. – Úgy vélem jobb, ha inkább hallgatok. Sőt jobb, ha inkább az ég egy adta világon nem csinálok semmit.

- Köszönjük a segítséget, de én úgy értettem, hogy hogyan tudnál segíteni rajta? – Vált témát Mona, komolyabb arckifejezéssel. A vad elintézi egy bólintással.

- Velem kell jönnötök. –  Jelenti ki egyszerűen.

- Várj. Miért? Hova? Mert lehet inkább... - Kezdek bele. Nem tetszik ez nekem.

- Ez egy kijelentés volt. - Mondja ellentmondást nem tűrő hangon. Hogy őszinte legyek megrémít.

- Hát azt hiszem sok választásunk nincs. – Fordulok Mona felé. Ő bólint egyet. Tisztában van vele, hogy az én helyzetemben esélytelen lenne az, hogy esetleg szembeszegüljünk a lánnyal. És eltekintve azt, hogy milyen profin állít csapdát és settenkedik, talán már egyenesen lehetetlen is. Ki tudja még milyen rejtett képességei vannak.

- Rendben, legyen. – Nézek egyenesen szemeibe, melyekben mintha egy kis önelégültséget vélnék felfedezni. – Feltéve ha elárulod a neved. - Próbálok közeledni felé, hogyha esetleg valami számunkra kissé kellemetlen helyzetbe csalogatna minket, legalább lelkiismeret furdalása legyen.

- Zara vagyok. – Válaszolja megfordulva, miközben magabiztosan elindul egy kitaposott ösvényen. Nem is kételkedik benne, hogy nem megyünk utána, hátra sem les.

- És Zara, hova is megyünk pontosan? - Próbálkozom tovább.

- Majd meglátjátok. Csak kövessetek. 

- Egyébként az én nevem...

- Tudom. – Feleli, pontot, sőt felkiáltójelet rakva az egész párbeszéd végére. Barátkozási kísérletnek lőttek.

Az ezt követő feszült, néma csendben tesszük meg a jó tíz perces utat, ami számomra jelenlegi állapotomban maga az emberkínzás.

A hely, ahova a lány vezet minket valami eszméletlen. Külső szemlélőként egy óriási erődrendszerre emlékezteti az embert, a hatalmas kerítéseivel és tornyaival, de jobban megnézve egy összeszokott közösség otthonát takarja. Nem is lehetne jobb helyen, mint az erdő közepén, meglehetősen nagy biztonságban. Az egész… Nevezzük településnek, körbe van kerítve egy vagy 3 méter magas fallal, amelyen látszik, hogy a lakosai építették, vaskos fatörzsekből állnak.

A lány a legközelebbi bejárathoz vezet, amely a települést megkerülő patakon keresztülívelő híd túloldalán található. Lélegzetvisszafojtva, nézelődve battyogunk utána. Ahogy a szintén fából kialakított kapuhoz érkezünk, az idegen egy különös füttyjelzéssel utal arra, hogy idevalósi. Erre az ajtók kinyílnak, belátást engedve az apró városkába. Mindenütt faviskók sűrítik a helyet, elvétve egy-egy nagyobb kunyhóval, amelyek a látszat alapján különféle közösségi helyekként funkcionálnak, mint például az orvosi rendelő. Első utunk ide vezet.

- Maradjatok itt. – Parancsol ránk Zara, mielőtt bemenne az épületbe. Mivel gyakorlatilag mást nem is tehetnénk, néma csendbe burkolózva várakozunk. A kötözött gallyakon keresztül azonban kisebb réseken belátni a helyiségbe, így akaratomon kívül azt is látom, amikor a csaj egy idősebb fószerhez megy, majd valamit suttogva neki irányunkba pislant. Zavartan kapom el tekintetem. Valami itt nekem még mindig nagyon nem stimmel. Már persze rögtön az első találkozásunk utalt erre, de azt hiszem valóban nem volt választási lehetőségünk. Muszáj volt eljönnünk a lánnyal. A felesleges gondolkodás helyett, tekintve, hogy előbb vagy utóbb úgy is kiderül, mit akarnak tőlünk, inkább a körülöttem lévő elszigetelt, különös világot kezdem el jobban szemügyre venni.

Érkezésünk látszólag fenekestül felkavarta az itteni életet, szinte kivétel nélkül mindenki abbahagyta azt, amit éppen tett, és nyíltan minket bámul.

- Rettentő rossz előérzetem van. Te nem tartod ezt egy kicsit furcsának? – Kérdezi halkan Mona, még mindig átölelve derekamat. Kicsit rosszul is érzem magam, hogy szinte teljes súlyommal rá támaszkodom, de a lábamban hasogató fájdalomtól már szinte megőrülök. Valószínűleg ha rá nem támaszkodhatnék, már rég a földön fetrengenék.

- De, meglehetősen. Bár ez a hely lenyűgöző. – Nézek még egyszer végig a házikókon.

- Az. – Követi pillantásom. – Ezt vajon mind egyedül csinálták?

- Igen, így volt. – Hallunk meg egy mély férfihangot mögöttünk, mire rögtön megpördülünk. Az imént megismert lány áll ott, egy fehér köpenyes fickóval, akivel előbb váltott pár szót a kalyibában. – Jöjjenek beljebb. Vagy ha gondolják, akkor még cseveghetünk a faluról, de akár meg is vizsgálhatom a pasiját. – Bök fejével irányomba. A megszólítástól nem csak, hogy Mona, de még én is zavarba jövök.

- Rendben. – Csupán csak ennyit bír kinyögni a lány, mielőtt meg is indulna az idegenek után, ezzel engem is magával húzva.

- Szóval a pasid… - Nem bírok elszakadni a ténytől, hogy egy szóval sem ellenkezett a kijelentés ellen.

- Csak maradj már csendben. – Forgatja a szemét. De továbbra sem ellenkezik! 

Vigyorogva lépek be az otthonos kis helyiségbe, amely bizonyára nem más, mint egy rendelő, és tekintve, hogy üres, nyilván látogatási időn kívül érkeztünk. Még Zara is elment.

- Feküdjön fel az ágyra és húzza fel a nadrágja szárát. – Szólít fel az orvos. Szó nélkül követem utasításait, bár az utóbbival meggyűlik a bajom. Mona segítségére van szükségem, hogy ezt véghez tudjam vinni, ugyanis lábam a törés következtében körülbelül kétszeresére dagadt, így a farmer anyaga szinte rá van tapadva. Mona ezt a problémát egy egyszerű olló segítségével könnyedén megoldja. Hálásan mosolygom rá, még mindig örömmámorban úszva, miközben a lüktető fájdalomtól szinte megszédülök. Ő kissé aggódva viszonozza mosolyom, majd odaáll mellém, és bátorítóan megszorítja a kezem. Én azután összekulcsolom ujjainkat.

- Adok egy fájdalomcsillapítót, de a készlet hiánya miatt sajnos ez nem lesz elegendő. Persze valamelyest csillapít a fájdalmon, de könnyen lehet, hogy a vizsgálatot érezni fogja. – Mondja ki őszintén a tényeket a doki.

- Rendben. Köszönöm. – Passzírozom ki összeszorított fogaim között.

A férfi ekkor odajön, és egy injekciót fecskendez a lábamba. Amint a tű belém szúródik, mintha máris érezném a fájdalomcsillapító hatását, kellemes tompa érzés telepedik rám.

Ezután odajön hozzám és óvatosan elkezdi tapogatni sérült végtagom, miközben elkezd regélni.

- Tudjátok, a közösségünk már elég régóta fennáll. Sajnos a vírus miatt nincs alkalmunk egy élhetőbb és modernebb környezetet teremteni, de a kellő eszközünk és felszerelésünk megvan mindenhez. Szerencsére eléggé összetartó a társadalmunk. Igyekszünk minden problémát együtt megoldani, annak érdekében, hogy semmi ne fenyegesse ennek az életformának a fennállását. – Még ha tudnám is mire próbál célozni, valószínűleg akkor is alig hallanám szavait, olyannyira arra összpontosítok, hogy ne üvöltsem el magam a fájdalomtól.

- Miféle problémákat? – Kérdezi Mona összehúzott szemekkel. Látom rajta, hogy erősen agyal és próbálja magában összerakni a képet. Gyanakszik.

Az ember hosszas hallgatás után csak felpillant és ennyit mondd:

- Például az olyanokat, amikor fenyegetve érezzük magunkat. – Mona ekkor érkezik el arra a pontra, hogy rémülten keresse tekintetem. Sajnos semmiféle megnyugtatással nem szolgálhatok neki, ugyanis itt fekszem szinte félig holt állapotban egy asztalon, benyugtatózva, körülöttem több száz vadidegen emberrel. 

A fájdalomcsillapító teljesen eltompította az összes érzékszervem, úgy érzékelem a külvilágot, mintha egy lassított felvételben lennék.

A következő pillanatban vagy öten lépnek egyszerre a szobába.

Az orvos ekkor csavar egyet a lábamon, azt visszasegítve helyére. Az újonnan érkezettek között épp hogy csak sikerül egy ismerős arcot felfedeznem, mielőtt teljesen elvesznék.

– Ilyenkor általában kiiktatjuk a fenyegetést. – Szólal meg. - Vigyék a lányt.

És ekkor uralkodik el rajtam teljesen a pánik és a fájdalom. Elvesztem az uralmat elmém felett. Szépen lassan megszűnik körülöttem a külvilág.

Negyvenöt

45.

Mona szemszöge
- Azt hiszem ez valaminek a kezdete -

♪ I can't decide if I'll let you save my life, or if I'll drown ♪

- Gyerünk, már nincs messze. – Biztatom a mellettem botorkáló srácot, valamint egyben azt hiszem magamat is. Ki kell bírnunk. Abban reménykedem, ha visszaérünk a fák közé, az a pár nyomorult, aki utánunk szegült elveszít minket szem elől. Tudom, béna terv, de mivel minden fegyverünket ott hagytuk a táborban, egyelőre ez tűnik a legbiztonságosabbnak, hisz azért puszta kézzel nem lennék képes őket legyőzni, Niall-nek pedig jelenleg kisebb gondja is nagyobb ennél, nem kellene még ezzel is foglalkoznia.

Hamarosan a fák hűst adó árnyéka alatt találjuk magunkat, ahol egy pillanatot sem vesztegetünk, megyünk egyre csak beljebb.

Hátrapillantok. A rothadók nemhogy eltűntek volna, de már körülbelül felére csökkentették a köztünk lévő távolságot. Ekkor jön el az a pillanat, hogy érzem, tennem kell valamit. Nem menekülhetünk a végtelenségig. Főleg, hogy láthatólag ez teljesen felesleges, hisz lassan utolérnek minket.

- Itt álljunk meg egy picit. – Támasztom neki a sérült srácot egy meglehetősen vaskos fatörzsnek. Arcáról tisztán leolvasható, hogy szenved, még ez az apró mozdulat is fájdalmat okoz neki. Ez pedig ismét beindítja bennem a bűntudatot, amit miatta érzek. Azonban most nincs időm ezzel foglalkozni, pontosabban nem szeretnék. Szememmel azonnal elkezdek kutatni valami rögtönzött fegyver után. Nem tudom, hogy szerencsének nevezhető-e, hogy megpillantok a földön egy méretes üvegszilánk darabot, de azt rögvest kezembe is veszem, valamint gyorsan letörök egy ágat is, hogy bebiztosítsam magam. Így felszerelkezve gyilkos fegyvereimmel, várom az élőhalottak érkezését.

Nem tétlenkednek sokat, hamarosan fel is bukkannak. Vagy öten jönnek egyszerre felénk. Minden figyelmem nekik szentelem, most nem szabad hibáznom. Idegeim pattanásig feszülnek, ahogy egyre csak jönnek közelebb az undorító lények. Mihelyst eljön a megfelelő pillanat, a kezemben tartott üvegdarabot az első járkáló hulla fejébe döföm. Amint az holtan esik össze előttem, máris megjelenik a következő. Megismétlem a mozdulatot, ismét egyel kevesebb. Végzek még kettővel, amikor egy körülbelül velem egykorú lányt pillantok meg magam előtt. Nem tűnik olyannak, mint a többi, szinte semmilyen szennyeződés nem csúfítja, arcára nem tapad vér és nem hörög. Csak néz rám és egyre csak közeledik. Minduntalan az a gondolat furakszik elmémbe, hogy ő nem rég változott át, és ez mintha megnehezítené a helyzetet, hisz… Ilyen sokáig kibírta ebben a világban. Vajon mi történhetett vele? Szinte lebénít a gondolat, hogy ez a lány akár még én is lehetek… A harapdáló már csak egy méterre van tőlem.

- Mona. – Szólal meg Niall. Ráemelem pillantásomat. Arcára ezúttal nem a fájdalom, hanem a rettenet van kiülve. Hirtelen felém lendül, kikapja kezemből a szilánkot és rávetődik a lányra. Ennek a váratlan momentumnak köszönhetően mind a hárman a földön találjuk magunkat. A lány van legalul, felette Niall én pedig mellettük. Nagyokat pislogva nézem küzdelmüket. Az idegen teljesen kikel magából, mindent beleadva próbál szabadulni a fiú szorításából, fogait csattogtatja, miközben fejét össze-vissza dobálja. Ekkor döbbenek rá, hogy ő sem más, mint a többi. Beteg. Vajon mi tud rávenni egy egykor teljesen normális embert az ilyen szintű megőrülésre? Csak szájtátva nézem a lányt, amikor mintha megérezné, hogy őt bámulom, rám kapja tekintetét. Sötét, szinte fekete szemeiben ott látom lapulni valódi önmagának egy szikráját. Mintha segítségkérően pillantana rám, mintha… Könyörögne.

Az egyik pillanatban még összezavarodva nézek a bánatos szempárba, a következőben pedig már a lány vére teríti be az arcomat. Amint megérzem magamon a sűrű folyadékot, szemeim azonnal összezárom és próbálom kizárni elmémből a lány iránt érzett sajnálatot, de gyomrom felfordulása nem hagy szabadulni az emlékképtől. Szemeimbe könnyek gyülemlenek. Nem merem őket kinyitni. Szüntelen azt mantrázom magamban, hogy ő már nem volt ember, de utóbbi időben meggyengült idegállapotomon azt hiszem, ez sem segít. Gyenge vagyok. Szétestem.

- Minden oké? – Érzem meg hamar Niall kezeit vállaimon, amik rögvest segítenek is talpra állnom. Arcomon megérzem a puha textildarab érintését, ahogy elkezdi letörölgetni rólam a vörös folyadékot.

- Igen, persze. – Bólogatok, miközben lassan kinyitom a szemem. Egyből a fiú riadt pillantása fogad. – Köszönöm. – Ezúttal nem esik nehezemre kiejteni a szót.

Erre ő talán mintha kicsit megilletődne, elintézi egy vállrándítással.

- Most már tényleg menjünk vissza a táborba. Talán már Hope-ék is visszaértek. – Teljesen egyértelmű, hogy ezt most csak figyelemelterelésként veti be, de nagyrészt sikerrel is jár. Kellőképp eltereli gondolataimat az imént történtekről. Rögtön elkezdek reménykedni, és alig várom már, hogy újra láthassam hugicám.

- Jó lenne. – Mosolygom rá, miközben újból átkarolom. Viszonozza mosolyom, azonban arca fájdalmasan megrándul, amint kezéhez érek. Rögtön szemügyre veszem, hogy mi okozza fájdalmát.

- Semmiség. – Próbálja összezárni markát, ám én gyorsabban kapcsolok és megállítom ujjait. Tenyerén egy hatalmas és mély vágás éktelenkedik, amelyből még mindig szivárog a vér. El se kell rajta gondolkodnom, tudom, hogy ezt a sérülését is nekem köszönheti. A bűntudat ismét elkezd mardosni, lehajtott fejjel, néma csendben teszek pár lépést mellette. Épp azon agyalok, hogyan is kezdhetnék bele bocsánatkérő monológomba, amikor egyszer csak, minden előzetes nélkül a levegőben találom magunkat. A talaj szélsebesen távolodik tőlünk, fogalmam sincs pontosan mi is történik, csak annyit észlelek, hogy Niall-el száguldunk az ég felé.

Pár másodperccel később érkezik csak a felismerés. Egy fán lógok egy hálóban, szorosan összepréselődve a fiúval.

Tudom, hogy rögtön azon kellene agyalnom, hogy mégis mi a fene történt, esetleg azon, hogyan fogunk innen kiszabadulni, azonban helyette a kialakult intim helyzet tereli el a figyelmem. Testem teljes egészében Niall-éhez simul, arcunk alig választja el pár centi. Meglepetten bámulok tengerkék szemeibe, amelyekben mint sajátjaimban, az értetlenséget és a vonzalmat is felfedezem. Érzem a testéből áradó hőt, szapora légzését, szívének vad lüktetését, mindegy egyes apró mozzanatát.

Hangosan zihálok és mintha megrögzötten csak őt tudnám bámulni. Mi a franc?

Ő sem kezdeményez semmit, továbbra is csak áll és engem néz. Nem tudom, mi üt belém, amikor váratlanul és talán némiképpen hisztérikusan elkezdek nevetni. Nyilván azért, hogy eltereljem a figyelmét a kialakult kissé kínos szituációról, meg persze ha jobban belegondolok, azért ez vicces is valamilyen szinten. Látom a srácon, hogy ezen egy kicsit elképed, de hamarosan ő is csatlakozik hozzám. Egy fáról lógva, a levegőben himbálózva, egymáshoz simulva önfeledten kacagunk. Nem, kissé sem abszurd a helyzet.

Egy idő után azonban elhal a nevetésünk, és szembe kell néznünk a tényekkel.

- Ki kell innen jutnunk. – Közlöm, mielőtt visszatérne a korábbi feszült légkör.

- Most miért? Nekem egészen tetszik itt. – Vigyorodik el önelégülten. Ha fel tudnám emelni a kezem, most egészen biztosan kapna egy zsibbasztót. Csak megszokásból is. Viszont szinte mozdulni sem bírok, egyedül annyit érek el, hogy már nem mellkasának, hanem hasának nyomódik a kezem. Hú, haladunk.

- Nem arra készülök, amit szeretnél. – Forgatom meg a szemem, mire ismét jóízűen felnevet. Én is elmosolyodom, a maga módján mégiscsak vicces ez az egész helyzet. – Elraktad a szilánkot igaz?

- Aha, a zsebemben van. Jézus még jó, hogy nem fúródott a hátsómba. – Vált egy pillanatra komolyra, amikor eszébe jut a felvetés.

- Hát te nem vagy százas. – Nem bírom, ismét vigyorognom kell.

- Pedig ezt most még komolyan is mondtam. Mindegy, úgy sem érem el. Esetleg ha te… - Néz rám ismét sandán. Tudom, mire gondol. Na nem.

- Felejtsd el, nem tapizlak le. – Mondom lekicsinylően.

- Ki akarsz jutni, vagy sem? – Vonja fel huncutul szemöldökét. Nem titkolja, milyen jól is szórakozik. Hangosan fújtatok egyet, és válaszra sem méltatva elindítom kezem a hasán. Próbálok nem arra gondolni mennyire zavarban is vagyok, és hogy gyakorlatilag most mekkora megaláztatást is élek át. Végigsimítok egész oldalán, majd a fenekén, míg végül meg nem találom a zsebet. Jézusom, lejjebb nem is tehették volna. Tenyerem becsúsztatom a szűkös nyíláson, majd amikor ujjam hegye megérinti a hideg üveget, elkapom azt és kihalászom. Diadalittasan belevigyorgok a fiú képébe. Ő bólogatva utánozza a gesztust.

- Legalább próbálnád palástolni, hogy mennyire is tetszik a helyzet. – Ajándékozom meg egy gúnyos pillantással. Úgy is rég kapott ilyent, már biztos hiányolta.

- Minek palástoljam, ha tényleg élvezem? – Vonja meg vállát kacéran. - Amúgy meg feltűnt, ha kezdem azt érezni, hogy normálisan el tudunk lenni, mindig beszólsz, vagy elkezdesz hárítani? Mintha berezelnél. - Vonja fel kihívóan egyik szemöldökét. Tudom, hogy csak ugrat, és direkt csinálja ezt, de valahogy mégis… Komolynak tűnik. Egy pillanat alatt eltűnik belőlem minden játékosság és öltöm magamra ismét komor ábrázatomat. És tudom is miért. Mert igaza van. Félek. 

- Csak jussunk már ki innen. – Sutyorgom, miközben elkezdem reszelni az életlen és még mindig véres szilánkkal a köteget. A vér látványától ismét eszembe jut a lány, amit nem is értek, hogy volt képes kiűzni elmémből ez a fiú.  

- Ne csináld már, csak hülyülök. – Vált eggyel komolyabbra ő is, de a mosoly levakarhatatlan arcáról. – Nem akartalak se megbántani se kellemetlen helyzetbe hozni. Hidd el én sem terveztem, hogy itt fogok dekkolni egy csapdában veled, törött lábbal és szétvágott kézzel. – Rázza meg a végére a fejét. Lassanként az ő hangjából is elpárolog minden jókedv. 

Azt hiszem, ez térít magamhoz igazán. Ez a hirtelen hangulatváltozás szükséges ahhoz, hogy felfogjam a helyzet súlyosságát. Nem, nem annak, hogy itt lóbálózunk. Hanem… Kettőnknek.  Nem merek a srác szemeibe nézni, elbámulok az erdőbe, ahol akaratomon kívül is rögvest a halott nőre vándorol tekintetem. Rövid az élet. Ki tudja meddig tart.

- Sajnálom. – Suttogom abbahagyva a fűrészelést. Be kell ismernem, ezt most nagyon nehezen bírom kierőszakolni magamból, de végül csak megteszem. Tudom, hogy így a helyes. Az eddig felettem elbámuló srác most érdeklődve pillant le rám. – Mindent. Hogy ilyen bunkó voltam végig, hogy bántottalak és nem értékeltem és viszonoztam a kedvességed és a törődésed, amikor azt hiszem egyedül te hittél bennem. És azt is, hogy miattam eltörted a lábad meg elvágtad a kezed. – Teszem hozzá. Mintha valahogy... Megkönnyebbülnék mindezt kiadva magamból. 

Ráemelem tekintetem a fiúra. Ő minden szó és érzelemkifejezés nélkül néz rám. Bevallom, valamiért egy kicsit megijedek, hogy sehogy sem reagál az iméntire. Már épp ott vagyok, hogy megrázzam a fejem és közöljem vele, hogy felejtse el, amikor megszólal.

- Sosem haragudtam. – Csak ennyit mondd, de ez azt hiszem ez elég is.

- Tudom. – És igen, azt hiszem mindig is tudtam.

- Köszi, hogy kimondtad. Tudom, hogy nem lehetett könnyű. Meg a lábtörés és kézvágás amúgy sem miattad volt, csupán csak szerencsétlen vagyok. – Vonja meg vállát ismét egy pimasz mosolyt arcára öltve.

 Hihetetlen. Hihetetlen, hogy egy ilyen komoly beszélgetést is képes a jó irányba billenteni. 

Hitetlenül felvihogok.

- Mégsem vagy te olyan rosszfej Niall Horan. – Bólogatok elismerően, majd mielőtt meggondolhatnám magam és visszakozhatnék, saját elhatározásomból adok egy puszit a szájára. 

Azt hiszem ez valaminek a kezdete. Valaminek, ami ellen hiába tiltakoztam ilyen hosszú ideig, mégis átvette felettem a hatalmat. Azt hiszem az életet választottam a halál helyett.

Negyvennégy

44.

Harry szemszöge
- Azt hiszem kölcsönösen segítettünk egymáson -

Meg fogok halni? A feltételezés az utóbbi pár órában nem először fut át agyamon. Valójában azt hiszem egész életem során nem gondolkoztam ennyit a halálon, mint most. Még ha csak az lenne… Ami lehetségesen rám vár az még a halálnál is rosszabb. Nem szeretnék egy ocsmány, élettelen zabagéppé változni, ezért is próbálom magam ébren tartani. Csak sajnos ez egyre nehezebben megy, szemeim minduntalan lecsukódnak, a betegség és a fáradtság úrrá lesz rajtam, pedig legalább annyira rettegek az elalvástól, mint amennyire kimerült testem vágyik is rá.

Felvillanó rémképek lepik el az agyam, izzadok, szemeimet még jobban összeszorítom, megmarkolom a plédet. Nem, én nem akarom… Nem akarom ezt. Még élni szeretnék.

Hiába változott a világ olyanná, amilyen most, én még nem akarom itt hagyni. Ki tudja, akár még jól is alakulhatnának a dolgaink. Találnánk egy biztonságos helyet, elzárva mindentől és mindenkitől. Létrehozhatnánk egy kis otthont magunknak. Ott lennének a lányok is, Mona megbékélne, Hope pedig… ő csak maradna önmaga, elfelejtve mindezt a szörnyűséget, amin keresztülmentünk… Az álom úgy szippant magába, hogy azt sem tudom eldönteni hol ér véget a gondolatmenet és hol kezdődik a kedves kis képzeletvilág.

Legközelebb már csak arra eszmélek, hogy lángolok. A belsőmbe mintha megannyi szikrát raknának, mindenem tűzben ég. A fájdalom kínzó markaiban vergődöm, persze csak képletesen, a valóságban azonban megmozdulni sem bírok, hiába szeretnék annyira. Lebénultam. Szenvedek. Vajon eljött a vég? Megrázkódom a gondolatra és megmozdítom ujjaim hegyét. Kapkodom a levegőt. Szemhéjaim megrebbennek, majd a következő pillanatban kinyílnak. Egy ideig csak bámulom a halvány rózsaszínűre mázolt plafont, majd kimérten elmozdítom oldalra a fejem. Rögtön megüti fülem a közelről jövő szuszogás és megérzem a rám nehézkedő végtagokat. Még egy kicsit fordítok fejemen, míg meg nem pillantom az arcomtól alig pár centire pihenő lányt. Csak nézem, miközben érzem, hogy valami eluralkodik bennem. De… Nem akarom megenni. Ugye? Azt hiszem… Nem. Nem akarom.

Megkönnyebbülten sóhajtok egyet. A verejték még mindig patakokban csordogál egész testemen. Egy rövid időre lehunyom szemeim, hátha sikerül leküzdenem ezt a borzasztó érzést. Amikor legközelebb kinyitom őket, még mindig ugyanott, ugyanabban a helyzetben találom magam, azzal a különbséggel, hogy ezúttal megüti valami zaj is a fülemet. A nesz egyre közeledik, míg végül a szoba elé nem ér. Az ajtóra emelem pillantásom, ahol épp ekkor lép be egy csattogtató. Nem szentelek nagy figyelmet a megfigyelésére, igyekszem magam megemberelni és végre feltápászkodni, hogy ne egy tehetetlen bénaként kelljen meghalnom, hanem legalább legyen valami esélyem ellene. 
Bármennyire is próbálkozom, ez nem akar összejönni, alig bírok megmozdulni. De… Rásandítok a mellettem fekvő lányra. Őt mindenképpen figyelmeztetnem kell, legalább akkor ő meneküljön meg.

- Hope… - Először egy leheletvékony suttogás hagyja csak el számat, csodálom, hogy egyáltalán jön ki rajta hang. A lány meg sem moccan. – Hope! – Másodszorra már sikerül valami krákogás félét kierőltetnem magamból, erre a hangra kipattannak az eddig békésen szunyókáló lány szemei és rögtön azt kezdi fürkészni, hogy mi a baj. Azt hiszem többet nem nagyon tudnék beszélni, így csak fejemmel az ajtó irányába bökök. A lány felkönyököl és szemével átpásztáz minden egyes négyzetcentimétert abban az irányban amerre mutattam, majd utána értetlenül rám néz.

- Mi a baj? – Kérdezi ijedten.

Nem hiszem el, hogy nem látja! Tekintetem ismét a rothadóra szegezem, aki ekkor már az ágy mellett áll. Legnagyobb meglepetésemre csak áll és… Engem bámul halott zöld szemeivel. Mivel meg sem moccan, alkalmam nyílik jobban szemügyre venni arcát, és csak ekkor esik le, hogy… Tulajdonképpen ez az alak én vagyok. Arcvonásait tekintve hasonlítunk, egyébként bőre ráncos, szemei kielégíthetetlen vágyakozást tükröznek, fogai mocskosak és szájára alvadt vér tapad. Egyben undorító és félelmetes. Amint a felismerés átfut agyamon, hogy ez én vagyok, esetleg leszek, meghökkenve hátrálok az ágyban, mindaddig, amíg teljesen neki nem passzírózódom az ágytámlának. Hope rémülten figyeli minden egyes mozdulatomat, majd végül homlokomra tapasztja kezét.

- Harry, te szinte tüzelsz a láztól. Hozok neked lázcsillapítót. – Hadarja gyorsan, majd el is siet az említett gyógyszerért.

Én addig csak szótlanul bámulom a velem szemben ácsorgó képzelt alakot, aki egy lépést sem tesz tovább irányomba. Nem is szeretném, hogy tegyen. Ne, inkább… Tűnjön el. Örökre.

Pont ekkor viharzik be a lány ismét a szobába, egyenesen keresztülmenve a délibábon, ami ennek hatására el is oszlik.

Nyelek egy hatalmasat, majd fátyolos tekintetem a segítő kezeknek szentelem, amelyek óvatosan lefertőtlenítik a sebem, kicserélik a kötésem, ismét beborogatnak és beadagolják a gyógyszereim.

- Így ni. Hidd el, se perc alatt meggyógyulsz! Máris jobb színed van, mint tegnap. És azért pihentél is valamennyit. – Mosolyog rám biztatóan.

Valóban, máris jobban érzem magam. Iszok pár kortyot, majd ismét megpróbálkozom a beszéddel.

- Igen, köszönök mindent. – Mély hangon és rekedten beszélek, de ez a korábbihoz képest haladás. A lényeg, hogy ő azért megérti, és ismét elvigyorodik.

- Igazán nincs mit, ez a legkevesebb. – Vonja meg a vállát. – És ha jól emlékszem, ezt egyszer már te is megtetted értem. – Kunkorodik ismét mosolyra ajka.

- Igaz, csak éppenséggel nekem fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Szépen le is fertőtlenítettelek a vodkával. – Kacagok fel az emléken, bár ez a gesztus ezúttal inkább egy kutya ugatására emlékeztet, mintsem röhögésre. A lány is elneveti magát. – Amúgy szívós kis csajszi vagy te, mit ne mondjak. Ha ugyanezt kellett átélned, mint nekem, nem tudom elképzelni, hogy tudtál még utasításokat is osztogatni és hogy bírtad ki azt a maró fájdalmat. – Rázom meg fejem. Egyre könnyebben megy a beszéd és egyre élettel telibbnek érzem magam.

- A szükség nagy úr. És nekem még szükségem volt az életre. – Vonja meg ő is vállát elgondolkozva. – Azt hiszem, rokonlelkek vagyunk Styles. – Mondja bólogatva, ezúttal teljesen elkomolyodva. – Csak gondolj bele. Ugyanezt éltem át. De nem! Teljesen ugyanezt. Megsérültem, te pedig segítettél rajtam, miközben belül te is haldokoltál, mivel elvettél egy életet. Vagyis azt hiszem kölcsönösen segítettünk egymáson és… Ez most ismét megtörténik. Hát nem hihetetlen? – Néz bele szemeimbe. Én is csak bámulok rá, de megszólalni nem tudok. Talán azért, mert belátom, hogy teljes mértékben igaza van, vagy pedig azért, mert  most jövök rá, hogy mennyit is jelent számomra ez a lány. 

- Azt hittem már kinőttem a szerencsétlenséget, erre megjelentél te és… Puff. – Forgatom meg tréfálkozva szemeimet.

- Pofa be! – Tapasztja be kacagva számat. Bőre puha, tapintása lágy. Elakad a lélegzetem, ahogy ajkamhoz ér. Hirtelen az ő kacagása is elhal és egy hosszú percig csak bámul rám, majd hirtelen megrázza magát és elhúzódik. – Amúgy… - köszörüli meg a torkát. – Még nem is mondtam, de rájöttem, hogy a falon egy térkép van. És úgy gondoltam rögtön elindulunk a bejelölt cél felé, amint felkeltél, de ezúttal meg te húztad keresztül a számításaimat, szóval… - Forgatja meg ez alkalommal ő a szemeit. Ugyan elmosolyodom, most már nem vagyok képes azt a viccelődős és játékos énemet adni, mint az előbb. Valami, mintha… Megváltozott volna. Akármennyire is rettegek tőle, azt hiszem másképp kezdtem el érezni iránta.

- Menjünk vissza a többiekhez. – Jelentem ki komoran. Erre a lány, aki eddig fel alá sétált a szobában megáll, és felhúzott szemöldökkel néz rám.

- Mármint amint meggyógyultál…

- Nem, most! – Makacsolom be magam. Látom arcán, hogy meglepődik és talán valamilyen szinten rosszul is esik neki hangnemem, de… Ez most így helyes.

- Ahogy gondolod. – Motyogja halkan.

- Utána együtt elmegyünk erre a helyre, ha szeretnéd. – Teszem hozzá, mivel az azért nem állt szándékomban, hogy megbántsam. Azt hiszem, csak próbálom távol tartani magamtól…

Erre csak bólint egyet.

- Összepakolom a cuccaimat és már indulhatunk is. – Majd hátat fordít. – Ha szeretnél te is valami tiszta ruhát, meg ilyeneket… A szomszéd szobában találsz. – Mondja. Hangján hallom, hogy ez nehezére esik.

Sóhajtok egyet és elhatározom, hogy akármennyire fáj is, megpróbálok kikecmeregni az ágyból és végigcsinálni ezt az utat, vissza a táborhelyünkig. 

Negyvenhárom

43

Teo szemszöge
- Egykor ők is emberek... Voltak -

Néma csendben sétálunk a fák közé, nem messze a hangártól. Kezeimben cipelem a fiút, akinek épp sírhelyét készülünk megásni. A többiek, Louis-t kivéve, aki lemarad, ellenségeink holtestét húzzák maguk után, nem kis undorral arcukon. Magam sem hiszem, hogy ezek a mocskok megérdemelnék, hogy barátunk mellé temessük őket, de bennünk azért maradt némi emberség, és hát csak nem hagyhatjuk őket ott, hogy testüket szétmarcangolják az élőholtak. Mégsem ezt érdemlik, hisz egykor ők is emberek... Voltak.

Csak gyalogolunk, senki nem szól egy szót sem. Azt hiszem nem is igen lenne mit mondani, ebben a helyzetben a szavak egyszerűen csak nem akarnak a nyelvemre jönni, egyedül gondolataimba merülök és agyalok a történteken.

A következő pillanatban azonban egy férfi ugrik elő az egyik bokorból, nem messze tőlünk. Azt hiszem mindenki nevében beszélhetek, ha azt mondom erre nem számított senki. Meglepetten bámuljuk a figurát, aki egy pisztolyt szorongat kezében, amit nyilván egyikünktől csórt el, mivel felismerem a markolatát. Az ürge eszelősen kapkodja tekintetét, valamint a fegyver csövét egyik emberről a másikra, rám is sort kerítve. Szerintem maga sem hiszi, hogy lenne esélye ellenünk, de valami azonban mégis arra ösztönzi, hogy próbálja meg. Hamarosan ki is derül, hogy mi ez az indok.

- Nem lett volna szükség erre az egész szarságra, ha nem támadtok meg minket! – Fröcsögi. Továbbra is értetlenül bámulunk rá, aztán egyszer csak leesik, hogy miről is hadovál.

- Hogy... mi támadtunk magukra? – Borul el az agyam, amikor rájövök, hogy mekkora marhaságokat beszél.

- Remélem Lance legalább jól elintézte a kis barna baját, ha már egyszer meg kellett érte halnia. - Vigyorodik el. Süt a rosszindulat és a düh a szeméből. Egyszerűen nem bírok tovább magammal, agyamat elönti az irántuk érzett undor és utálat, végig sem gondolva teljesen, hogy mit csinálok, előrántom puskám és egyenesen fejére szegezem.

- Mégis hogy mondhat ilyeneket? - Kérdezi Liam szinte hisztérikusan, ő is észhez térve és a férfira irányozva fegyverét.

- Oh igen. Már amióta a közelre jöttetek szemmel tartunk titeket, meglehetősen csinos a kis barátnőtök nem csodálom, hogy nem bírt magával Lance. - Vigyorodik el.

- Undorító rohadék. - Rázza meg fejét barátom, miközben láthatólag  próbál úrrá lenni a testén eluralkodó remegésen. Erre a férfi felröhög. Olyan igazi, mélyről jövő jóízű nevetéssel, amitől nekem a gyomrom is felfordul.

- Viszont maga úgy gondolja, hogy nyugodt szívvel idejön és hadonászhat közöttünk a fegyverével, miközben a társainkon derül? Mégis mit akar? - Szólal meg a társalgás kezdete óta először Ray is. Talán jobb ötlet lenne ráhagyni az egészet. Talán jobb lenne, ha ő intézné el a dolgokat és mi kimaradnánk belőle... Talán.

A férfi erre csak megvonja a vállát, majd tekintetét végigjáratja rajtunk, végül megállapítja Austin-on.

- Csekély megtorlás azért amit velünk tettetek... - Sziszegi. 

- Mégis mi a fenét képzel? - Üvölt rá Liam. Talán még sosem láttam ilyen dühösnek és... Kétségbeesettnek.

- Kölyök, úgy sem fogsz lelőni, felesleges itt játszani a nagyfiút. - Vigyorodik ismét el. Csak játszadozik velünk, ez tisztán látható. De még mindig nem értem, hogy mire pályázik.

- Ezt miből gondolja? - Próbál még mindig keménynek tűnni barátom.

- Mert gyenge vagy. - Mondja fölényesen.

Végig sem gondolva, hogy mit művelek, minden előzetes nélkül egyszerűen csak… Lelövöm az embert.

A fegyverdördülés egy ideig még visszhangzik a némaságban, barátaim mintha lefagytak volna, egyedül heves zihálásukat hallom mögöttem. Megfordulok, hogy rájuk nézhessek.

- Én… - Motyogom, majd tudatosul is bennem, hogy mi történt. Én most gyakorlatilag hidegvérrel megöltem egy embert!? Kiguvadnak a szemeim, amint ez elmémig is eljut.

- Teo, ez… Okés. Mármint nem az, de… Végül is úgysem hagyta volna abba, és… A fazon láthatólag zavarodott volt, ha nem őrült… Lehet még bántott is volna minket, azt hiszem mindenképpen ez lett volna a vége.  - Kezdi Liam, nagyra tágult ijedt szemekkel, amelyekben már nyoma sincs az iménti indulatnak. Amint beléjük nézek rögtön le is süti őket. Egyértelmű, hogy nem gondolja komolyan, csak engem próbál nyugtatni.

Megjegyzés nélkül hagyva próbálkozását, szótlanul elkezdek ásni. Hamarosan mindenki csatlakozik hozzám. 

Akaratom ellenére is folynak végig arcomon a könnycseppek. Bár látom, hogy a többieket is megviselik a történtek, ők mégsem tűnnek ilyen… Megtörtnek, mint én. Talán azért mert nem váltak hidegvérű gyilkossá. Talán azért, mert ők sosem álltak ilyen közel ehhez a sráchoz, sosem ismerték úgy, mint ahogyan én és nem fáj nekik ennyire a hiánya, nem ennyire fájó pont nekik az, ha próbálják bemocskolni és bántani, nem érzik úgy, hogy meg kell bosszulniuk… A sírját ásva gondolok vissza az első napra, amikor találkoztunk.

- Gyertek már, nem érünk rá egész nap. – Sürgettem a mögöttem botorkáló lomha társaságot.

- Már hogy ne érnénk rá? Hisz gyakorlatilag teendő híján csak idővel rendelkezünk. – Okoskodott bele szokásához hűen Louis. Azt hiszem ő az egyetlen a társaságból, akit már sikerült kiismernem. A többiek szinte meg sem szólaltak, amióta találkoztunk.

Beszólását elintéztem egy szemforgatással és nyomultam tovább a bozótban, egyenesen a belváros felé. Még mindenképpen naplemente előtt akartam odaérni, mivel igaz még csak pár napja voltam tagja a társaságnak, szinte biztosra vettem, hogy nem lenne erősségük a rothadókkal vívott közelharc. Mondjuk eddig nem is nagyon volt alkalmuk bizonyítani, mivel az utóbbi pár napban meghúztuk magunkat a repülőtéren, csupán csak ma indultunk útnak. Hogy pontosan hova is tartottunk? Jó kérdés, azt hiszem, erre senki nem tudta a választ. Talán szerettünk volna ismét visszacsöppenni a civilizációba, talán úgy gondoltuk ott jobb a helyzet.

Szinte az egész napot végiggyalogoltuk, mire elértünk a külvárosig. Az egész városrész üresnek tűnt, az utcákon elhagyatott autók, a házak ajtaja többnyire tárva-nyitva, sehol egy élő vagy holt lélek.

- Mi lenne, ha lepihennénk éjszakára? – Vetette fel a pilótaruhát viselő fazon.

- Ray-nek igaza van, mindenki kimerült és már lassan teljesen sötét lesz. – Kémlelte a horizontot a testőr. Vagy kidobó. Vagy tudom is én mi.

- Hát itt van pár lehetőség. – Vontam meg a vállam, belátva, hogy tényleg pihennünk kellene.

- Ez jó is lesz. – Motyogta a szőke hajú énekes srác, fejével rábökve a mellettünk lévő házra. Mindenki egy bólintással jelezte, hogy egyetért, és már be is irányoztuk az egyszintes, viszonylag félreeső épületet.

Szépen sorban átlépdeltünk a küszöbön, majd néma csendben megálltunk a vak sötétben.

- Gondolom villany továbbra sincs. Valakinek gyertyája esetleg? – Kérdezte meg… Valamelyikük. Hangról még nem tudtam őket azonosítani.

- Csak az van nálam… Akkor áramban se reménykedjünk nagyon ugye? – Hallottam meg egy újabb cinikus hangot.

- Nálam van elemlámpa. – Mondta hirtelen a kidobó, amint eszébe jutott. A neszekből ítélve rögtön el is kezdett matatni táskájában, majd előhalászta annak legaljáról a fényforrást.

- Köszönöm. – Gondolom átnyújtotta az imént beszélőnek, aki azt rögtön fel is kapcsolta, és így már szó szerint is világossá vált, hogy az illető nem más volt, mint Niall.

A srác rögvest el is indult, miközben a kezében tartott lámpával világította az utat. Mi a többiekkel érdeklődve kémleltük, hogy vajon mire is készülhet, amikor egy óvatlan pillanatban elterült a földön. Hangos szitkozódásából ítélve nem esett baja, de mi azonban mégis rögtön mellette teremtünk, hogy felsegítsük.

- Oh, ne Niall! Hát ez meg mi volt? – Derült jót Louis.

- Csak… megbotlottam valamiben. – Lesett összehúzott szemöldökkel az íróasztal mögé. Tekintete hamarosan megváltozott, kíváncsiból rögtön döbbentté váltott, amint felfedezte az ott gubbasztó srácot. Ahogy megpillantottuk, mi is illetődötten néztünk össze. A fiatal fiú reszketve, térdét ölelve nézett fel ránk, nagyra tágult, rettegést tükröző barna szemeivel.

- Ké... kérlek ne… Ne bántsatok. – Dadogta. – Vigyetek el bármit, amire… Amire szükségetek van. Csak hagyjatok engem békén... Kérlek. – Könyörgött.

- Nem szeretnénk bántani és nincs szükségünk tőled semmire. – Vettem kezembe az irányítást. – Vagyis… Csupán csak menedéket kerestünk magunknak estére, holnap tovább is állunk. Ott kint ilyenkor nem biztonságos, ne haragudj, hogy csak így rád rontottunk, nem tudtuk, hogy laknak itt. Viszont ha nem bánod itt maradnánk.

A fiú mintha kissé megnyugodott volna, biccentett egy aprót. 

- Egyébként miért dekkolsz az asztal alatt? – Kérdezett rá Zayn.

- Hát… nem tudom. Fogalmam sincs, mi folyik ott kint, nekem egészen tegnapig fel sem tűnt, hogy valami nincs rendben. – Erre találkozott pár értetlen pillantással. – Akkor ment el az áram. Egész héten nyomattam a játékot. – Adott magyarázatot egy önelégült mosoly kíséretében. Nekem is fel kellett ezen kacagnom. Már több mint egy hete kezdődött el a kitörés, hihetetlen, hogy neki egészen eddig nem tűnt fel.

- Szóval akkor tegnap fogytak ki a generátorok. Fantasztikus. – Emelte az égre szemeit Niall, aki minden áron szerette volna feltölteni mobilját, hogy továbbra is próbálkozzon az eddig feleslegesnek tűnő telefonálgatással. A többiekhez hasonlóan ő sem érte utol az itthon maradt ismerőseit...
- És te egyedül éltél itt? – Kérdezte körbefordulva Liam.

- Nem, voltak lakótársaim. Fel sem tűnt, hogy nem jöttek haza. – Mászott ki az asztal alól a srác, majd felegyenesedve feltolta szemüvegét orrán. Magas és rettentő vékony fiú volt, barna rövid hajjal és barna szemekkel. Körülbelül 16-17 éves lehetett, - Amúgy Austin vagyok.

Negyvenkettő

42

Hope szemszöge
- Egy ártatlan élet elvétele belőled is elvesz valamit -

Szinte még fel sem ébredek egészen, szemeim azonnal kipattannak, amint összeáll fejemben a kép. A firkák a falakon… Azt hiszem már tudom, hogy mit is akarnak jelenteni. Mérhetetlen gyorsasággal és izgatottsággal ugrom ki az ágyból, majd veszem szemügyre ismét az ábrákat.

Igen, ez kétség kívül egy térkép! Hogy hogyan is nem jöttem rá korábban? Hisz annyira egyértelmű… Talán épp ez volt a nehézsége.

Egy nagy önelégült vigyor terül szét az arcomon, amiért sikerül rájönnöm, hogy mi is ez a hatalmas rejtély. Rögtön meg is fordulok, hogy Harry-nek is elújságoljam, de ő még a takaróba burkolózva, mélyen szunyókál, így nem is zavarom inkább. Úgy döntök, amint felébred, máris elindulunk, így igyekszem addig elkészülni. Gyorsan keresek az íróasztalomban egy papírfecnit és egy tollat majd le is firkantom magamnak a vázlatot, amin már én is szépen lassan kezdek kiigazodni. Kiindulási pont a házunk, majd az utcánk, aztán szinte végig a főúton, át a parkon, el az iskola és a kórház mellett, majd be az erdőbe. Áh, itt van ez a tó, hisz ennél már jártunk korábban, csupán pár napi járásra van attól a helytől, ahol most telepedtünk le. A végpontot egy nagy x jelöli, valami folyón túl, ami sajnos szinte az egész addig megtett táv kétszerese, az út addig akár hetekbe is telhet. Viszont szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt a jelet valamelyik családtagom hagyta hátra nekem, ez a tudat pedig teljesen felvillanyoz. Egyedül már csak az ocsmány lény jelenléte hagy maga után nyitott kérdéseket. De hát kit érdekel, ha az ember épp most döbben rá, hogy valamelyik rokona valószínűleg így adja tudomására hollétét. Legszívesebben csapot-papot hátrahagyva már úton is lennék a kijelölt cél felé, de tisztában vagyok vele, hogy ez nem lehetséges. Még…

Rásandítok ismét a fiúra, aki képes volt velem mindent hátrahagyva eljönni. Mérhetetlen hálát érzek irányába. Ezt a kis pihenést megérdemli, azt hiszem ez a minimum.

Teendő híján hát úgy döntök, kicsit megmosakszom és szerzek valami tiszta ruhát hátrahagyott ékes gardróbomból. Belépek az apró helyiségbe és körbenézek. Nagyrészt ugyan elvittem magammal a kényelmes cuccaim, szerencsére azért hagytam hátra pár dolgot, ruháimon és csinos darabjaimon kívül is. Kiválasztok egy egyszerű fehér inget és egy régi fekete szaggatott farmernadrágot. Most már lényegében úgy is mindegy, hogy mit veszek fel nem? Nincs szükségem arra, hogy bárkinek is tetszelegjek, akkor meg már oly mindegy, hogy mit mocskolok be egykor oly nagy becsben tartott ruhaneműim közül.

A fürdőbe lépve az első dolog ami kiszúrja szemem a tükörképem. Mindig is az a fajta lány voltam, aki ad a megjelenésére, ezért elég fájdalmas magam így látni. Hajam zsíros és egy ferde copfban éktelenkedik fejem tetején, arcom piszkos, ruháim tépázottak. Gyorsan lekapok magamról mindent és az anno oly nagy nehézségek árán behurcolt hordóban megmosakszom, majd hajam belelógatva felületesen azt is átmosom. Ezután magamra kapom friss ruháim.

Visszatekintek a tükörbe. Hiába vagyok tisztább, azt hiszem már soha nem leszek többé az, aki voltam. Megcsóválom a fejem és visszamegyek a szobámba. Azaz egykori szobámba. Nem hiszem, hogy valaha is lesz ez a hely még az otthonom…

Ahogy elhaladok a még mindig alvó srác mellett, egy pillanatra ránézek, és rögtön meg is torpanok. Szívem olyan eszeveszett tempóban kezd lüktetni, hogy szinte kiugrik mellkasomból, érzem, ahogy azonnal lefehéredem valamint meg is szédülök, és meg kell kapaszkodnom az ágy támlájában, nehogy elessek. Harry falfehér arccal fekszik mozdulatlanul a takaró alatt. Nem tudok rögtön nem a legrosszabbra gondolni, ezért máris érzem, ahogy homályosítják el szemeimet a könnycseppek, ahogy kezdek pánikba esni.

- Harry… - Motyogom remegő hangon. A fiú továbbra sem reagál. – Harry kérlek. – Kérlelem már némivel hangosabban. Ezúttal sem történik semmi, így nagy nehezen rábírom lecövekelt lábaimat, hogy vánszorogjanak oda, majd rögtön le is térdelek mellé, fejem övével van egy magasságban. A megkönnyebbülés hullámokként terjed szét testemen, amint meglátom, hogy mellkasa emelkedik és süllyed, alig bár, de lélegzik. A könnycseppek továbbra is szúrják a szemem, majd ki is szabadulnak, amikor kitapintom alig érzékelhető pulzusát. Falfehér bőre szinte izzik a láztól, arca sápadt és verejtékes.

Hirtelen fogalmam sincs, hogy mi is ilyenkor a teendő, nem tudom, mi baja lehet. Anyukám az ilyen helyzetekben szokta azt mondani, hogy hunyjam le a szemem, csupán csak egy pillanatra és vegyek egy mély levegőt. Ő hitt benne, hogy egy kis koncentráció segítségével bármire képes vagyok. Ezúttal bár nincs itt, tudom, hogy most is így tenne.

Úgy teszek hát, ahogy mindig is tanácsolta. Szorosan összezárom szemeimet és veszek egy hatalmas lélegzetet, igyekezve kiüríteni elmém.

Legközelebb, amikor kinyitom őket, már tudom is mit kell tennem. Gyorsan felpattanok, bár fejem még mindig kótyagos egy kicsit és elég gyengének érzem magam, de egyből a fürdőbe rontok. Gondolkodás nélkül szakítom le ingem ujjait, majd merítem alá őket a hűvös víznek. Amint az anyag kellőképpen teleszívja magát, visszamegyek az eszméletlen fiúhoz. Egyiket homlokára, másikat pedig csuklójára terítem.

- Harry ébredj fel, kérlek. – Simítok végig gyengéden arcán. – Kérlek, kérlek, kérlek. – Könyörgöm neki. Egy darabig még szólongatom, igyekszem megőrizni imént szerzett hidegvérem és nem pánikolni. Tudom, hogy az állapotán csakis akkor tudok segíteni, ha magánál van, így nem adom fel.

A srác szemhéjai egy idő után megrebbennek, és szép lassan kinyitja szemeit.

Megkönnyebbülten sóhajtok egyet, még szemeimet is lehunyom pár másodpercre.

- Hope? – Kérdi erőtlenül, rekedtes hangon.

- Igen, minden rendben lesz. – Fogom meg a kezét. Bőre még mindig tüzel, szorítása erőtlen. – Tarts ki egy kicsit, keresek neked valami gyógyszert. Azt hiszem, ehhez most épp a megfelelő helyen vagyunk. - Kacagok fel idétlenül, kétségbeesésemben. Nem várok tőle semmiféle reakciót, a mosoly árnyéka mégis mintha ott játszana szája sarkában.

Ezt követően rögtön rejtett gyógyszeres dobozunkhoz sietek, amit gyakorlatilag nem is értek miért nem vittünk el magunkkal. Nyilván nem számítottunk az ilyesféle helyzetekre…

A dobozka változatlanul a helyén pihen és még most is zsúfolásig van tömve orvossággal. Hezitálás nélkül választok ki két pirulát és egy pohár víz kíséretében vissza is megyek a sráchoz, aki csillogó szemekkel figyeli minden egyes mozdulatomat.

- Ezt nyeld le. – Nyújtom felé a gyógyszereket, majd leesik hogy szinte alig él, így rögtön mellette termek és segítek neki bevenni az orvosságot. – Ettől talán jobb lesz. De hogy mi miatt… - Még szinte fel sem teszem a kérdést, amikor a válaszra már rá is jövök. Hogy mi miatt lett ilyen beteg?

Gyorsan másik keze után nyúlok, ami még mindig be van bugyolálva. Érzem, hogy a rosszullét ismét eluralkodik felettem, rögtön lever a víz. Letekerem róla a gézt, ami fel is fedi előttem a ronda, elfertőződött vágást. Szám elé kapom kezem, amint meglátom a sebet.

- Hozok egy kis fertőtlenítőt. – Hagyom el ismét a szobát. Egy percig sem bírnám tovább ott. A tudat, hogy ez is miattam van, szinte azonnal elkezd felemészteni. Csakis én tehetek róla, hogy ezúttal ő fekszik betegen az ágyban. Én vettem rá, hogy jöjjön el velem és én vágtam meg. Csakis én lehetek ezért a felelős.

Amint visszaérek a ládához, megtámasztom felette a falat mind a két kezemmel és keserves zokogásban török ki. Egyszerűen már nem bírom tovább magamban tartani a felgyülemlett érzelmeket. A férfi iránt érzett sajnálat, harag és gyász, a családtagjaim iránti vágyódás és remény, a Harry miatti aggodalom és marcangoló bűntudat… Már túl sok nekem. Úgy érzem, összeroppanok. Nem hiszem, hogy képes vagyok ezt egyedül elviselni, egyszerűen hiába akarok erős lenni, nem tudok az lenni. Nem tudok!

A könnycseppek csak folynak végig az arcomon, miközben testem továbbra is rázkódik a keserű sírógörcstől.

- Hé, minden rendben? – Hallom meg ekkor a hangját közvetlenül mögöttem. Még mindig elég gyengének hallatszik. Rögtön megpördülök és aggodalommal teli szemeibe bámulok.

A sírástól alig bírok megszólalni.

- Vissza…Vissza kell feküdnöd. – Bököm ki végül nagy nehézségek árán. Ő erre továbbra is csak pislog rám, nagyra tágult csillogó zöld szemeivel. Megrázom a fejem, miközben próbálom kordában tartani érzelmeimet és visszafogni magam. A sírást akármennyire is szeretném, nem tudom abbahagyni, könnyeim továbbra is csordogálnak. Gyorsan kikeresem a fertőtlenítőt, majd átbújok Harry válla alatt és átkarolva visszasegítem az ágyba.

- Ne aggódj, egyszer minden rendbe jön majd. – Mondja, miközben előkészítem a sebét a fertőtlenítéshez. Gondosan letörölgetem a vizes ronggyal, majd mielőtt a fertőtlenítőért nyúlnék, szemeibe nézek.

- Ez most lehet kicsit fájni fog. – Motyogom még mindig szipogva.

- Azt hiszem már hozzászoktam. – Emeli tekintetét a plafonra, majd szó nélkül tűri, ahogy kitisztítom a csúnya vágást.

- Harry, mielőtt megsebesítettelek leszúrtam vele egy élőhalottat, mi lesz ha…- Nem bírom tovább, kibukik belőlem a kérdés, miközben rémülten rázom a fejem. A mondatot befejezni viszont nem tudom. 

- Majd meglátjuk mi lesz. Nem a te hibád… - Mondja nyugodtan. Mintha valóban így gondolná.

- Hogy ne lenne az én hibám? Megvágtalak. Nem figyeltem oda, össze voltam zavarodva, mindez most miattam van…

- Hope, figyelj, én tudom min mész keresztül. Én is bejártam ugyanezt az utat. Nem te tehetsz róla. Csak hidd el. Meg kell, hogy emészd a történteket, és ez pedig nem megy egyik pillanatról a másikra...

- Tudom. Egy ártatlan élet elvétele belőled is elvesz valamit. Egy darabot a lelkedből. Beárnyékolja, elhomályosítja a valaha oly ragyogóan aranyló sárgát, hideg acélkékké. – Suttogom, miközben elvégzem az utolsó simításokat is és újból bekötözöm a sebet.

A fiú ezután egy darabig csak bámul rám, szemeimet tanulmányozza, mintha kiolvasna belőlük valamit, mintha rájönne valamire. Megjegyzést viszont nem fűz többet hozzá.

Ismét eltelik egy nap a semmittevéssel. Odafigyelve ápolgatom a beteg srácot, akinek az állapota egyenlőre csöppet sem látszik javulni. Szinte rettegek az elalvástól, így egy darabig csak fekszem mellette az ágyban. Ő is ébren van, nyilván neki is hasonló gondolatok járkálnak a fejében, mint nekem. Vajon mi lesz holnap? Vajon… Túléli?

Még a gondolatba is beleborzongok, és közelebb csusszanok hozzá, hogy óvatosan átöleljem.
- Kérlek gyógyulj meg. - Suttogom, mielőtt álomba merülnék.